Szárnyak nélkül nem lehet repülni – Érzelmi intelligencia a hétköznapokban

„(...)

Mindenkinek ébresztőt fújnék a nem létező harsonámmal, mert az mégiscsak elgondolkodtató, hogy miért 40-50 éves pedagógiai módszerekkel és családmodell neveléssel próbálunk szárnyakat adni a következő generációnak? Aztán csodálkozunk, hogy nincs kedvük vagy nem akarnak repülni. Esetleg ki sem próbálják a szárnycsapkodást.

Ha a nevelés és fejlesztés nem megy szép szóval, akkor majd szigorral és elfojtással. Ha azzal sem lehetséges, akkor kirekesztéssel, izolációval, agresszivitással. Majd jön a regresszió  számtalan formája és a szárnyacskák működésképtelenné válnak, letörnek, inaktívak lesznek! Részképesség probléma, figyelemzavar, fejletlen készségek, képességhiányok, érzelmi memóriaháború, mozgásintegritás hiányok, motiválatlanság, érzelmi beszűkültségből származó frusztrációk és agresszív megnyilvánulások.

(...)

A nevelésben  mindenki részt vesz, mert a jövő embereit együtt, kollektíven neveljük. Részt vesz benne az iskolai takarító néni, a sarki fűszeres eladó bácsi, a sarkon lakó Rózsika néni és a buszvezető is, az online térbeli játékok és az offline valós világa! Belegondoltunk abba, hogy a gyermekeink a 24 órából milyen sokat töltenek a környezetük nevelésében? Ott, ahol más emberek nevelik és alakítják a legdrágább kincseinket. Ott találkoznak az erdei farkasokkal, a bárányokkal, a bölcs baglyokkal, a reményt adó tündérekkel is.

Minden hat a gyermekre és ha nincs idő a családban kibeszélni, kijátszani, kiugrálni, ki-fantáziálni a gyereknek, akkor az képes érzelmileg is megakasztani a fejlődő érzelmi és lelki folyamatokat, vagyis a szárnyakat. Az érzelmi elakadások olyan csecsemőkori reflexeket tarthatnak fenn, amely miatt a részképesség zavar beállhat. Az inaktív mozgás pedig nem integrálja a szenzoros tapasztalatokat, főleg ha a fejlődésben az egyensúly részletei is érintődtek.

(...)”