A média a családi időre is „pályázik”

„Érzékeljük, hogy változik a kommunikáció, új eszközök lépnek be mint kommunikációs csatornák – de mi az, ami leginkább megváltozott?

A valóságos tettek és a virtuálisak aránya. No, és az idő, ahogyan az időt érzékeljük. Egyrészt, kapcsolattartásnak nevezzük azokat a gesztusokat is, amelyek tényleges erőfeszítéssel vagy odaadással nem járnak. Másrészt, örök jelen időben élünk, a „mindig most” impulzív világában. (...)

Mit hozott a megváltozott kommunikáció és mit vesztettünk el? Van-e olyan, amiért nagy kár, és ezért valahogyan meg kellene őriznünk?

Állandó »bekapcsoltságot« hozott. A szünetmentes jelenlét és kommunikáció lehetőségét a kitágult világban, állandó összeköttetést egymáshoz. És, persze az információhoz, legyen az jó, rossz, igaz vagy hamis. Milyen örömteli, amikor tőlünk távol élő szeretteinkkel tudunk ingyen – vagy legalábbis a havi internet-előfizetés árával – videotelefonon beszélgetni.

(...)

Én nem vagyok híve a jó-rossz szembeállításnak: túl egyszerű volna félni az utóbbitól. Inkább azt érdemes figyelnünk, hová vezet mindez. Egyre többet beszélünk a negyedik ipari forradalomtól, amely a harmadik, digitálisnak nevezett fordulattól abban tér el, hogy a digitális, biológiai, anyagi valóság teljes fúzióját hozhatja el. Azt a kort, amikor újra rá kell kérdeznünk, mi az igazán emberi, mitől ember az ember.

Óriási különbség van – és ez egyre nő – a generációk médiahasználata között, ez sok feszültség forrása is lehet – te mit tapasztalsz ezen a téren?

Tizenöt éve használták először azt a megkülönböztetést, hogy léteznek digitális bennszülöttek és bevándorlók. Utóbbiak azok, akik nem »klaviatúrával a kezük alatt születtek«, a most negyven-ötvenesek. Számukra a technológia: eszköz. Az utána következőknek viszont életmód és közeg. (...)

Az új médiahasználat hogyan változtatja meg a családok szokásait? Megváltoztatja?

Megváltoztathatja. A média időt követel, és, bár lehetséges a figyelem megosztása – ezt naponta látjuk gyerekeinken leckeírás közben – mégis, a média a családi időre is »pályázik«. Ez, persze nem most kezdődött. (...) Korunk kismamáinak többsége a közösségi oldalakon találja meg a »babaszobából« való kilépés lehetőségét: itt lehet megmutatni a kicsit a barátoknak, sőt a világnak. Nem is csoda, hogy ma valakiről a foganása pillanatától négy éves koráig több kép keringhet a digitális térben, mint amennyi ötven-hatvan évvel ezelőtt valakiről egy teljes élet alatt készült.

Fontos viszont, hogy a nagy kapacitású média vonzerejének néha ellen álljon a családi élet. Az ünnepeken. A családi étkezéseknél, amelyekről újabb kutatások bizonyítják, milyen nagyszerű lelki, fizikai hatásai vannak a gyerekek későbbi életére is. Fontos, hogy legyenek térerőtlen erősségeink, mint a közös játék, a kirándulás, a színház, a valódi, hús-vér élmények. Fontos, hogy maradjon türelem és figyelem a lassabb, nyugodtabb történetekhez is. Olyanokhoz, amelyeket csak szüleink, nagyszüleink tudnak elmesélni, ha tényleg van kinek. Fontos megtartani a gépektől való függetlenség nagyszerű biztonságát. Egyszerűbben mondhatnánk azt is, hogy az emberséget. És a szeretetet, amely valóságos tettek, áldozatok, fáradság nélkül csupán »like« marad.

Az új kommunikációs szokások hatással vannak például az oktatásra is – a hagyományos, jól bevált módszerek már unalmasnak tűnnek. Egyetemi oktatóként érzékeled-e ezt? Mit lehet tenni?

Igen, mindannyian érezzük, akik a katedrán állunk. Amikor beszélek, nem egyszer látom, hogy éppen leellenőrzik, utána olvasnak a hallgatók annak, amit mondtam. De az, hogy nem vagyunk többé a tudás kútfői, vagy legalábbis, előnyben lévő birtokosai, valójában a tanári hivatás legfontosabb feladatára figyelmeztet minket. Hogy nem adatokat, hanem összefüggéseket, nem információkat, hanem gondolkodást tanítunk. Kérdezni, reflektálni, alkotni, adni, felelősséget vállalni, belátni. Észrevenni a problémákat. Megalapozott válaszokat adni rá. Önálló véleményt kialakítani. Képessé válni másokkal megvitatni valamit. Egyszerű dolgoknak hangoznak talán ezek egy egyetemi oktatótól, de ez a lényeg. Mert én úgy hiszem, az információból csak az emberben lehet műveltség. A technológiából csak az erkölcs avathat kultúrát. A kapcsolatból csak az ember révén lesz közösség.

Ezeket az egyetemesen fontos képességeket kell ma oktatunk, és azt hiszem, ebben valójában nem változott semmi.”

(...)