„Ha az ember sokat kap, könnyen tud hűséges lenni”

„– Alapvetően szorgalmas ember vagy?

– Nem mondanám! Csak nagyon érdekelt mindaz, ami ott történik. Amikor bekerültem a stúdióba Bodnár Sándor keze alá, ő olyan kedvvel, szeretettel és szenvedéllyel foglalkozott velünk, hogy azt éreztem: ha ő érdemesnek tart engem arra, hogy ennyi energiát fektessen belém, akkor hajrá! A szorgalom szerintem olyan, mint a hűség. Rengetegen bombáznak azzal, hogy »milyen hűséges ez a Lukács, a Vígszínházhoz is, a feleségéhez is«, de néha olyan lekicsinylően, mintha ez valami »balek« tulajdonság lenne. Én erre mindig azt mondom, hogy a hűségnek két oldala van. Ha az ember sokat kap, könnyen tud hűséges lenni, mert érdemes. A siker és szorgalom valahogy egymást gerjesztik.

– Mióta vagy házas?

– Amikor egymásba szerettünk, persze hogy az örökkévalóságig gondoltuk – de ez azért nem volt olyan körzővel-vonalzóval megtervezett valami! Egyszer csak azt vettük észre: te jó ég, már tíz éve együtt vagyunk! Atyaisten, már húsz éve! Emlékszem, a feleségem negyvenedik születésnapját a Fillér utcai Kikelet vendéglőben ünnepeltük: csuda jó, hangulatos hely volt, és a buli is életünk egyik legjobb, legkedvesebb alkalma – na, akkor például egymásra csodálkoztunk, hogy mióta is vagyunk már együtt. Mára meg már... ’76 óta, számolgass csak! Karácsonykor esküdtünk, délben, mert nem értem rá máskor, nem volt egyetlen szabad estém sem 28 évesen.

– Indulatos ember vagy?

– Igen, nagy indulatok, lendületek vannak bennem, de szerencsére a Jóisten megáldott humorérzékkel engem és a feleségemet is. A hosszú együttlét egyik fundamentuma a humor, a legnagyobb veszekedés is nevetésbe tud torkollni.

– Ha egyetlen dolgot mondhatnál, ami az életben a legfontosabb, mi lenne az?

– A hitről beszélnék. Én úgy érzem – és Isten őrizz, hogy ez lekicsinylésnek hangozzék –, az ateista emberek egy kicsit »szegényebbek«. Rengeteg csodálatos ember van közöttük, tudósok, alkotók, ismerem és végtelenül tisztelem őket, a teljesítményüket, mégis így érzem, és – természetesen nem lenézve – egy kicsit sajnálom is őket. Hívő családba születtem, főleg édesapám volt rendkívül mélyen hívő ember. Apámon azt láttam, hogy ő nem vizet prédikál és bort iszik. Sokat beszélt Kaszap Istvánról, a nagyon fiatalon elhunyt jezsuita szerzetesről, ez nagy hatással volt rám, még ma is emlékszem a szavaira. Mindig azt éreztem, hogy az apám egy szent ember. Soha senkinek nem ártott, senkit nem sértett meg, nem beszélt durván még akkor sem, amikor vele szemben durvább hangot ütött meg valaki. A mély, megalapozott hit fantasztikusan segít a szakmában is, munka közben is érzed azt a szellemi segítséget, amit az ember fentről kap.

– Van bármi, amire nagyon vágytál – vágysz, de nem kaptad, vagy nem tetted meg?

– Hát...nagyon szerettem volna, ha kislányunk is születik, de nem úgy alakult, egy fiunk lett, csodás fiú, nagyon szeretjük, nagyon büszkék vagyunk rá...

– De lányunokád még lehet! És akkor nem lesz más dolgod, mint körülrajongani őt.

– Bizony, ebben igazad van! Bár nagyon várom már, de ezt siettetni nem lehet. Aztán még, nézzük csak... szerepeket nem mondok, a fiatalság jellemzője az »ide nekem az oroszlánt«-mentalitás. Kimaradt Hamlet, kimaradt Rómeó, jöttek viszont mások, amikre nem is gondoltam: a Caligula helytartója, Posa márki, Bolingbroke, jöttek sorban a jobbnál jobbak. És ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem kell szerepálmokat kergetni, rá kell bízni magunkat az életre. Mi is van még? Lehet, hogy ez kicsit viccesnek fog hatni, de én gyerekkorom óta szenvedélyesen szeretem a szép és jó futballt. És ’56 óta, amikor Puskás, Kocsis és Czibor Spanyolországba kerültek, én megszállott Real Madrid-rajongó vagyok, és borzasztóan vágyom arra, hogy egyszer a Bernabeu Stadionban megnézhessek egy Real Madrid-meccset élőben. A lányunoka mellett erre a profán dologra vágyom nagyon.”

(...)