„Az ellenzéki szimpatizánsok hosszú évek óta passzivitásba burkolóztak és életvitelszerűen a csodavárásra rendezkedtek be. Várják, csak várják a herceget a fehér lovon, akinek letaglózó víziója van, aki perfektül kommunikál, akinek támadhatatlan a múltja, és persze csak arra vár, hogy beszálljon a politikába és lekardozza Orbánt. (…)
A helyzet úgy áll, hogy a Titanicon veszteglünk, túl vagyunk a jégheggyel való ütközésen, már süllyed a hajónk, és egyesek még mindig azon hisztiznek, hogy nem hajlandók átszállni a kék vagy a lila mentőcsónakba, mert utálják azt a színt.
Igen, lehet, hogy ütött-kopott az a csónak, de jelenleg ez az egyetlen esélyünk, hogy kievickéljünk a partra és ne vesszünk bele a tengerbe.
Nőjünk ki végre az ábrándozások korából. Nem egy elképzelt istencsászárra kell várni, aki soha nem jön el, hanem minél hamarabb megállapodni a teendőkben és összekalapálni egy ütőképes szövetséget a végrehajtására.
Vissza kell állítani a jogállamot, helyre kell állítani a választási törvényt, el kell zavarni a független közintézmények éléről a fideszes pártkatonákat, meg kell indítani a jogszerű elszámoltatásokat, vissza kell állítani a partneri viszonyunkat az Európai Unióval.
Ez a nemzeti minimum – ebben kell sürgősen megállapodni, az erre vállalkozó erőket pedig támogatni.
A messiásváró hangulat gerjesztőit vissza kell hozni a földre, a csodavárásból közösen ki kell gyógyulni. Különben életünk végéig a nyakunkon marad a Fidesz, mi pedig ábrándozhatunk tovább - amíg meg nem halunk egy kórházi fertőzésben valamelyik állami kórházban.”