Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Robert J. Sawyer ezzel a kötetével a science fiction egy olyan alműfajának területére tévedt, ahol vele együtt az éjfekete noir és a kemény bűnügyi történetek isznak egy asztalnál.
„A kanadai sci-fi író zseni, Robert J. Sawyer, 2008-as Identity Theft című díjnyertes novelláját (melyet a könyv első tíz fejezete tartalmaz, enyhén átdolgozott formában) bővítette ki »egész estés« regénnyé, mikor megírta a rajongói által közösségileg elkeresztelt Red Planet Blues című kötetét. Ez, az író eddigi életművéhez képest meglehetősen kis kaliberű történet nem vállal többet, mint amire a címe is utal. Sawyer fogta a padláson összesöpört Dashiell Hammett és Raymond Chandler könyveit, és belehelyezte őket abba a környezetbe, ahol eddig is otthon érezte magát: a jövőbe. Szereplői cinikus, erkölcstelen, korrupt, önző, de olykor fejlődőképes ösztönlények, egytől egyig teljesen érthető és visszakövethető motivációkkal és hajtóerőkkel. A főszereplőnk – ami talán a legjobb dolog, ami a könyvvel történhetett – szintén egyértelmű irányvonalak mentén lavíroz: pénz, nők. Ez eddig nem túl bonyolult, de nem lenne ez egy jó kis Sawyer-regény, ha Lomax megmaradna ezen a szinten. Sokak által talán nem egy könnyen kedvelhető figura, de ahogy a könyvet olvasva a hátrahagyott lapok száma növekszik, egyszer csak azt vesszük észre, hogy legszívesebben vállon veregetnénk a fazont, és minden kicsinyes és felszínes dolgaival együtt lassan kezdjük a szívünkbe zárni a karaktert, és csak lessük, vajon miféle piszkos kis titkokat ás elő Új-Klondike nano-szénszálas burájával fedett mocskából.
A regény olvasása közben szinte tapintható az író vonzódása a klasszikus krimik iránt, és habár az első lapokon még kicsit sután, a továbbiakban már egyre jobb eredménnyel kezdi felvenni ezt az egyes szám első személyű, a főszereplő által narrált, karcos és laza stílust, ami a műfaj sajátja. Ennek köszönhetően pont olyan sebességgel fogy a pia, dördülnek a lövések, szaporodnak az – olykor kibernetikus – holttestek, sóhajtoznak a gyönyörű nők, akárha egy ponyva bűnregényt olvasnánk a háború utáni Amerikából. Ehhez hozzátartoznak a műfaj kötelező kliséi és fordulatai is, amik itt is tiszteletüket teszik, de jelen esetben ezek korántsem zavaróak. A könyv rengeteg elszórt pop-kult utalást tartalmaz (ámbár korántsem annyit, mint a Vörösingesek, de ott ennek ugye volt funkciója), és habár ezek néhol kicsit erőtlenek, ettől függetlenül azért egy-kettő elég rendesen betalál. Többek között a régi noir filmek, a klasszikus westernek és sci-fik, mind-mind beköszönnek egy fél pillanat erejéig, a Jó a Rossz és a Csúfon és a Star Warson keresztül, a 2001: Űrodüsszeiáig, vagy a Casablancáig.”