Milyen az antikapitalista szex?
A termelés hozza létre a fogyasztót – ez pedig ugyanúgy igaz a szexuális szükségletekre, vágyakra és habitusokra is.
Scalzi nem csak rávilágít a Star Trek és hasonló sorozatok abszurd dramaturgiai fogásaira, de gyakran meg is magyarázza azokat, amikből kiderül, hogy ezek igenis okkal vannak ott, ahol.
„Valószínűleg nincs abban semmi meglepő, ha azt mondom, hogy a kortárs sci-fi írók legtöbbje rajongóként kezdte írói pályafutását. Egy-egy klasszikus regény vagy film vonzotta be őket a műfajba, és később miattuk váltak maguk is ezek teremtőivé, a science fiction elkövetkező fáklyahordozóivá. Ez a megállapítás tisztán érzékelhető Scalzinak ennél a többszörösen díjnyertes köteténél is, hiszen olvasása közben tisztán átszüremlik a műfaj iránti rajongása és odaadása. Akkor se tévednénk nagyot, ha egyfajta fan-fictionként asszociálnánk a Vörösingesekre. A szerző a regény születésének ideje alatt a Csillagkapu Univerzum című tévésorozat kreatív tanácsadójaként dolgozott, és nem kevesebb, mint 39 epizód írásában vett részt, így kellőképpen otthon érezhette magát az efféle könnyed sci-fi műfaján belül. Erre minden bizonnyal szüksége is volt, mert ez a szatirikus hangvételű könyv rendkívül sokat merít a tévés szórakoztatás ezen válfajából, mondhatni erre helyezi az alap konfliktust, amit később ötletesen gondol tovább.
Scalzi nem csak rávilágít a Star Trek és hasonló sorozatok abszurd dramaturgiai fogásaira, de gyakran meg is magyarázza azokat, amikből kiderül, hogy ezek igenis okkal vannak ott ahol, és úgy elmesélve ahogy (pl. hogy miért esik be mindig valaki az utolsó pillanatban a hídra a vizsgált életforma/kőzetminta/probléma/stb. eredményeivel ahelyett, hogy a komm-on keresztül közölné azokat, amikor úgy gyorsabb és egyszerűbb lenne). Mindez jó alaposan át van itatva humorral, ámbár korántsem olyan faldöngető módon, mint azt várnánk, annál sokkal visszafogottabb és cinikusabb. Úgy képzeljük el a könyvet, mintha Philip K. Dick írta volna egy könnyed ujjgyakorlatként, amiből aztán a Coen-fivérek kanyarítottak volna egy pörgős forgatókönyvet. Ennek ellenére nincs a könyvben semmi durván meglepő (hacsak az utolsó 70 oldal szokatlan felépítését nem vesszük annak). Egy gyakorlottabb olvasó már oldalakkal a történések előtt járhat, de ez tulajdonképpen nem hátránya a könyvnek, mert miközben magadban azt gondolod, hogy »Csak nem az fog történni, amire gondolok, csak nem???«, a következő pillanatban meg csapsz a homlokodra, hogy »hát ez nem igaz, de az történt«, és ebben van valami nagyon szórakoztató. Scalzit az választja el Dicktől, hogy utóbbinál az ilyen jelenet végén úgy csapsz a homlokodra, hogy »hát ez nem igaz, ez nagyon durva, sose gondoltam volna hogy ez fog történni«. Azért ne csüggedjünk, Scalzi jó tanítvány.”