Hitványak és kollaboránsok a baloldal belháborújában

„De tud-e veszíteni a magyar ellenzék? Szorgosan gyakorolja (2010-ben, 2014-ben), de még nem igazán tudott belejönni. Egyelőre 2018-ig látnak el, ami vészesen közeledik, de pártjai egyelőre csak marakodnak, egymást nyírják: még a kormányfőjelölti casting is elérhetetlen messzeségben lebeg. Pedig úgy vágynánk már egy kis felhőtlen politikai kabaréra! A legkonstruktívabb még a Kőszeg Ferenc nyomán kibontakozó nagykoalíciós ajánlat: vegyék be a buliba a balliberális blokknál önmagában is nagyobbnak tetsző Jobbikot, s az orrukat befogván sorakozzanak fel az új vezér, Vona Gábor mögött, a szent cél, Orbán leváltása érdekében. Valóságos mesterterv: hogyan lehet egyszerre ledarálni az egykori Beszélő szellemi hagyományát, a maradék MSZP-t, továbbá egyszer s mindenkorra a Jobbikot? Második nekifutásra pedig jöhetne a nemzetmentő Gyurcsány. A frenetikus forgatókönyv akár a fideszes politikai boszorkánykonyhában is megszülethetett volna.

Mindez arról tanúskodik, hogy pillanatnyilag kizárólag a kormánypártoknak van 2018-on túlmutató politikai vízió­juk. S nem is annyira a cikluson átívelő hatéves tervek miatt, hanem például abból kiindulva, ahogyan az alkotmánybírák megválasztását kezelték. A kormányoldal lényegében belement abba, hogy az LMP korábbi jelöltjeit támogassa, ha a kis párt cserébe biztosítja a hiányzó voksokat a kétharmadhoz. Formailag tehát az LMP volt konstruktív; a valóságban – talán hosszabb távú politikai hátrányokat is begyűjtve – a Fidesz és a KDNP.”