Schrödinger macskája üdvözletét küldi (vagy nem)

„Crouch valószínűleg nem hiányzott arról a kreatív írás óráról, ahol megtanították neki, hogy a legjobb, leghatásosabb történetek karaktervezéreltek. Ha a nézőt vagy olvasót izgatja a főhős sorsa, ha dilemmáját mélyen át tudja érezni, akkor lényegében bármilyen képtelennek tűnő szituációt hajlandó elfogadni. A Sötét anyag sem a Shyamalant megszégyenítő fordulatainak köszönhetően erősen ajánlott olvasmány (persze azért is), hanem Jason karaktere miatt. Vele csak az nem tud azonosulni, aki már mindent elért az életben. Ő az az ember, aki elvileg jól érzi magát a bőrében, de mindig ott motoszkál benne a kétség, hogy egyszer, régen, a könnyebb utat választva elpazarolta a tehetségét.

Nehéz elképzelni, hogy Crouch-ot ne ihlette volna meg az elmúlt évtized legfontosabb sorozata, a Breaking Bad. Jason ugyan nem kezd kristálymetet kotyvasztani fehér alsógatyában, de ezt az apróságot leszámítva Walter White rokona – a tudományos pályát ő is tanári katedrára cserélte, kényelemből és gyávaságból, és közben veszettül féltékeny egykori kollégája sikereire. Hogy még egyértelműbb legyen, mi is a történet tétje, Crouch megduplázza a dilemmát: Jason grafikusművészként induló feleségének is csak a tanári hivatás jut a nagy álmok helyett.

A sci-fi premissza és a thrillerdramaturgia álcája tehát elég komoly drámai potenciált rejt, de Crouch nem akarja átlépni az igényes, maximálisan szórakoztató ponyva és a szépirodalom közti határvonalat. Olyan szédítő sebességet diktál, hogy az események megemésztésére, a következtetések levonására nem is nagyon van idő.

Ahhoz képest, hogy az úgynevezett valóság szilánkosra törik benne, a Sötét anyag eléggé könnyen emészthető, egyszerű kis könyv. Igaz, pont ez benne a legjobb.”