Az, de mégsem az – Legendás állatok és megfigyelésük

Az a nem túl jó hírem van azok számára, akiknek még a kvázi nyolcadik részként aposztrofált dráma sem vette el a kedvét ettől a hirtelen Harry Potter-feltámadástól, hogy rossz irányba mennek, ha ezzel a filmmel akarnak nosztalgiázni és „visszarepülni”. A Legendás állatok ugyanis nem tud, de mintha nem is akarna hangsúlyt fektetni arra, ami az idősíkon kb. hetven év múlva követi majd, de ha belegondolunk: miért is tenné? A történettel nem zsonglőrködhet arrafelé (hacsak nincs valami prófécia vagy időutazás, de nincs), a szereplőkkel sem, hiszen azoknak még a szülei sem élnek 1920 körül. Így tehát nem róhatjuk fel neki, ha nincs tele utalásokkal meg hidegrázós ismerősséggel, mert ezek rettentően kilógtak volna a kontextusból.

Amit meg lehetett volna idézni a korábbi filmekből úgy, hogy nem kellett volna hozzá sem a történetet megerőszakolni, sem „véletlen” utalásokat tenni, az a klasszikus hangulat, ami szép húzás lett volna, de a film erre sem törekedett, pedig igazán nem lett volna nehéz dolga. Például az a néhány hangból álló dallam, amit a trailerben is hallhattunk és néhányszor a filmben is felcsendül, már önmagában elég ahhoz, hogy minden rajongó szeme bepárásodjon és azonnal a Roxfortos házára gondoljon, ami még csak nem is létezik.

Valahol becsülendő, hogy nem bevált receptet akar követni, hogy merte nem a nosztalgiára építeni, de a hangulattal talán még megtehette volna büntetlenül. Így nem jött az a páratlan atmoszféra, ami miatt minden karácsonykor újra akarjuk olvasni és nézni a könyvsorozatot, nem jött meg az az érzés, hogy minden halálos veszély ellen azért csak jó lenne, ha létezne ez a varázs-világ. Helyette New York van: fakó színeket használó, poros, fémes képeket látunk tűzlépcsőkkel és fedora kalapokkal, amitől a filmnek sajátos tere lesz. Egyedi, de mégis varázstalan.

A XXI. századi történetmesélés elsősorban sorozatokban, franchise-okban gondolkodik, és ebben az esetben lehet, hogy ez jól fog elsülni (erről kicsit később), de nem árt a filmeket egykeként is megvizsgálni, hátha úgy változik a kép. A Legendás állatok és megfigyelésük például sokkal jobban teljesít, ha letesszük a Harry Potter márka miatt felgyűlt elvárásainkat, aminek ráadásul lehet, hogy valóban nem akart megfelelni. A karakterek szerethetők, a színészi játékkal javarészt elégedettek lehetünk. Az én személyes kedvencem Queenie volt, mert úgy volt ő a „jó csaj” szereplő, hogy közben személyiséget is adtak neki, és Alison Sudol nagyon bájosan játszotta.

A papírforma kedvéért azt is muszáj elmondani, hogy Eddie Redmayne nagyon szimpatikusan játssza a kissé esetlen, de jószívű Göthe Salmandert, de az utóbbi években ő úgy tarol, hogy kevesebbel tőle nem is elégedne meg senki. A látványvilág és az effektek szépek – nem korszakalkotóan gyönyörűek, de szépek, és ahogy a címből sejthető, nagy hangsúly került a különböző lények kidolgozottságára, itt nem lehet okunk panaszra. Ami a történetet és a konfliktust illeti: meglepő, hogy néha meg lehet lepődni rajta. Döbbenet, hogy milyen kontrasztok között mozognak a jelenetek: habos-babos, szellemeskedő könnyedségből puritán sötétségbe, majd vissza. Még az ügyeletes humoros karakter is humoros. Ha objektív akarok lenni – tegyük fel, hogy az ember tud objektív lenni, mikor filmről ír –, gyakorlatilag minden adott ahhoz, hogy ez egy kifejezetten jó film legyen.

De hogy ilyen közhelyesen fejezzem ki magam: nincs benne az a plusz. Abban sem vagyok biztos, hogy hozzá tenne-e gyakorlatilag bármit is a világához azon kívül, hogy most már tudjuk, hogy az USA is létezik Rowling térképén. És itt utalnék vissza arra, hogy azt mondtam, hiába nincs kitörő öröm, talán nem gond, hogy lesz folytatás. (Az IMDB szerint 2020-ra van ütemezve a harmadik rész.) Nem érdemes leírni a Legendás állatok és megfigyelésüket, mert van rá esély, hogy a koncepció, aminek a részét képezi, jó lesz. Ez az én spekulációm, de ha valahogy megpróbálnák hozzákapcsolni, ha nem is főszálak, de legalább a háttéresemények segítségével a most megkezdett sorozatot a Bölcsek kövéhez, azzal valami érdemit tudnának hozzátenni a kánonhoz: történelmet.

És ami szép, hogy a potenciál ott van benne, csak ki kell használni: a Legendás állatokban volt olyan szereplő, volt olyan megmozdulás, ami köthető lehet például Dumbledore múltjához, Dumbledore pedig hadd ne mondjam, mennyi mindenhez köthető. Ő és az ő története lehetne a kapocs, ráadásul előzetes hírek szerint róla tényleg többet fogunk megtudni a következő filmben. Azt se felejtsük el, hogy a munkálatokban forgatókönyvíróként részt vevő Rowling egyik legnagyobb teljesítménye a regényekben a köteteken átívelő ok-okozatisággal való játék volt, és a múlt szálait még talán jobban is mozgatta, mint jelenét. Ha a Legendás állatok és megfigyelésük végül ezt az utat követi, ha színes hátteret és talapzatot fog teremteni Harry Potter történetének, az nagyszerű húzás lesz. Ha nem, akkor sajnos ez a film is csak egy bizonyos újabb bőr.