John Scalzi: Vörösingesek

„A kötet vége felé a könnyed stílus ellenére kapunk némi drámai történést is, de szerencsére ezt sem feltétlenül szükséges rémesen komolyan venni, így nem alkot idegen testet a regényen belül. Az igazi érdekesség pedig a kötet végén vár minket, hiszen a regény történetének végeztével Scalzi szokatlan módját választotta annak, hogy további információkat adjon át az olvasónak. Három rövid fejezet, melyeket kódának keresztelt, betekintést enged három mellékszereplő sorsának későbbi alakulásába. Aki sokszor szomorkodik egy film vagy könyv végén, hogy sosem tudja meg, mi történhetett később bizonyos szereplőkkel, annak mindenképpen tetszeni fog ez a megszokottól eltérő megoldás. Az első kóda mindenképpen kiemelést érdemel, mind az ötlet, mind a megvalósítás kifejezetten ügyesre sikerült, és úgy gondolom, enélkül jelentősen kevesebb lett volna a kötet. A másik két rövid írás már egy sokkal érzelmesebb vonalat követ, és az igazán boldog befejezés érzetét kelti az olvasóban, amire, lássuk be, néha igenis szüksége lehet a léleknek.

Scalzi végül megint megcsinálta: el tudta érni, hogy faljam az oldalakat, hogy érzelmileg és gondolatilag is bevonjon a történetbe, bármennyire is könnyed sztoriról van szó. A nosztalgia-faktort is megfelelő mértékben használta ki, talán én még ennél többet is el tudtam volna viselni belőle, de a végére én azért, azt hiszem, nagyjából sejtem már, miért gondolta mind a Hugo-, mind a Locus-díj zsűrije a legjobbnak. Ráadásul meghozta számomra az elhatározást, hogy bármi is jelenjen meg legközelebb Scalzi tollából, én bizony meg fogom adni az esélyt neki, mert van valami ebben az ügyesen legózó és ötletelő szerzőben, amiért megéri olvasni újra és újra a regényeit. Kíváncsian várom, legközelebb mivel lep meg bennünket.”