A Fidesz politikusai arra jutottak: ölni kell, vagy ők ölnek meg minket

„Hány évtizeddel éli túl magát az államszocializmus, meddig lehet Kádárra mutogatni?

A kádári generációk szép lassan mennek ki az életből, a pártjuk is eltűnőben van, de a fiatalabbak a hétköznapokban számos magatartást tovább visznek. A magyar vállalkozók jó része úgy gondolja: nem is igen létezik piaci versenyképesség, a cselezés többet ér. A siker titka inkább az adók elkerülése, az állam lenyúlása és a piaci partnerek kijátszása. Ez a Kádár-korszak mintáinak a továbbélése. A magyar átmenet azzal az abszurd tehertétellel indult, hogy miközben minden statisztika szerint ‘89 előtt folyamatos lecsúszásban voltunk, a magyar családok a kádári évtizedeket felemelkedésként élték meg, hogy az igyekvő és főleg az ügyes emberek boldogulhatnak. Máig szinte ez az egyetlen eredményes boldogulási minta nálunk.

Mi az, ami még annyira vonzó a Kádár-rendszerből?

Magyarország a világháború előtt alig maradt el Olasz- és Írországtól, nagyjából Finnország szintjén állt, és megelőzte Spanyolországot. 1989-re igencsak lemaradtunk ezektől az országoktól. Fájdalmasan kimaradtunk a nyugatos felzárkózás lehetőségéből, ám a magyarok a huszadik század megannyi viszontagsága után egyedül a hosszú kádári évtizedekben kaphatták meg a gyarapodás tartós kiszámíthatóságát.

A kádárizmus a szörnyűséges korai kommunizmust otthonosabbá tudta tenni. Valahogy beleillesztette a magyar hagyományba, úgy-ahogy élhetővé tette. Az orbánizmus is ezt próbálja megtenni a kapitalizmussal. Megpróbálja a meglévő hazai mintákhoz igazítani: annak, hogy az Orbán-rendszernek jelentős az állampolgári támogatottsága, ez az egyik oka. A rendszerváltás nyugatos felzárkózási eszméje elbukott: mára kiderült, hogy az a kapu, amiről azt hittük, hogy még nyitva van, időközben bezáródott. Az egész térségben senkinek sem sikerül igazán, ami korábban a finneknek, az íreknek, vagy akár a spanyoloknak. A mai világkapitalizmus eleve kevésbé kedvez a közép-európai felzárkózásnak, másrészről jöttek olyan vetélytársak, mint Kína és India, akik lényegesen versenyképesebbek, mint mi. Egyelőre nemigen tudnak többet, viszont olcsóbbak és szorgosan igénytelenebbek. (…)

Klientúraetetés tényleges középosztály-építés helyett?

Pontosan. Csakhogy elkötelezett támogatók nélkül nem lehet politikai siker. A Fidesz alapítói ezt megtanulhatták már a legelső parlamenti ciklusukban. Sokáig az ő pártjuk vezetett minden népszerűségi listát, aztán 1994-ben a szocialisták szereztek 209, a Fidesz pedig 21 mandátumot. Kudarcukban sok más mellett jócskán benne volt az is, hogy a baloldali véleményformálók teljességgel uralták a nyilvánosságot, masszív gazdasági hátterük volt. A Fidesz ‘93-94-es alaptraumája, hogy a Demokratikus Chartás értelmiség szabályosan a vesztükre tör, hogy a legkülönbözőbb kádári gyökerű csoportok, főleg a reformértelmiség és a régi hazai baloldali progresszió emberei monopolizálják a nyilvánosságot. A Fidesz akkor vagy beáll a sorba, és akkor ő lehet a legkisebb fiú Horn Gyula kormányában, vagy harcol az életben maradásáért.

Olyan brutális a baloldali értelmiség engesztelhetetlensége, hogy ez a harc egyedül a chicagói gengszterháborúhoz hasonlítható. Aki előbb húzza elő a revolvert, és nem ismer se istent, se embert, annak lehet esélye. Ezért egy ellen-MSZP-t szükséges felépíteni, mert különben remény sincsen más politikára, mint a kádári gyökerű baloldalé.

Ez a Fidesz-alapítók jó részének alapélménye: a baloldal pártjai a kommunizmus éveiből hozzák roppant média és gazdasági hatalmukat, és bűnben fogant klientúrájuk átfogja az egész országot. Velük szemben kizárólag egy hasonló erő lehet eredményes. A Fidesz politikusai arra jutottak: ölni kell, különben ők ölnek meg minket, és köztes megoldás nincs. A Lánczi András-féle tétel, hogy a Fidesz módszeres klientúraépítése valójában előre vivő korrupció, ténylegesen még az 1993-94-es Fidesz kudarc élményéből született.”