Manhattan, Brooklyn, Jersey, új-angliai országutak és kisvárosok – az utóbbi hetekben számos Amerikába került ötvenhatossal volt alkalmam beszélgetni az életükről. A második világháborúról, amit gyermekként éltek át, a holokausztról, aminek többnyire szemtanúi vagy egyenesen részesei voltak, a rákövetkező kommunizmusról, arról, hogy miként lettek részesei az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak.
Voltak, akik harcoltak, mások passzív résztvevői vagy szemlélői voltak az eseményeknek. Volt, aki ávósokat lőtt, más a Corvin-közben harcolt, esetleg a Gellért térnél, ketten pedig Szegeden fogtak fegyvert.
*
Ők a szabadságharc bukása és gyors mérlegelés után egyedül, a párjukkal vagy családostul elhagyták az országot. A Délvidék felé menekülő szegediek kivételével a túlnyomó többség a győri vonatra szállt – persze volt, aki kalandos utakon jutott el az osztrák határhoz, vagy épp versenykerékpárral, lévén többszörös országos bajnok a műfajban.
Többségük hosszabb-rövidebb időt töltött Ausztriában, majd odament, ahová beengedték, Kanadába vagy az Amerikai Egyesült Államokba. Együttműködtek a hatóságokkal, volt igazolványuk, nem válogattak a befogadó országok között. Amint tudtak, munkába álltak, legyenek arisztokraták, orvosok, egyetemi professzorok, autószerelők vagy mérnökök – a legutolsó munkát is elvállalták, csak legyen, s majd később igyekeztek jobb melót találni. Gyorsan beilleszkedtek új hazájukba, amelyet szeretnek. Többségük sikeres életet mondhat magáénak, és ha megkérdezzük, csinálna-e valamit másként, azt feleli: nem.
Túlnyomó többségük még egy kérdésre nemmel felelt. Gondolom, rájöttek, melyik kérdésre gondolok. Hiába hangsúlyozták egybehangzóan, mennyire vendégszeretőek és kedvesek voltak velük mind az osztrákok, mind a kanadaiak és az amerikaiak, mégis aggódva figyelik a nemzetközi migrációs folyamatokat, és elég egyértelmű szimpátiáik vannak az ügyben. Úgy látszik, a velük kapcsolatos párhuzamok és példálózások éppen szerintük nem állják meg a helyüket.
Elég egyértelműen kirajzolódnak a szimpátiáik egy másik kurrens ügyben is, amelyben az aktív állásfoglaláshoz mindegyiküknek megvan az amerikai állampolgársága. Hogy az ezen ügyben általam hallott legenyhébb és legdiplomatikusabb megnyilvánulást felidézzem egy holokauszttúlélő \'56-os kutatóorvostól: az illető, mikor fotózásra került a sor, megkérdezte, felvegyen-e nyakkendőt, majd megjegyezte, hogy sajnos épp egy kék nyakkendő akadt a kezébe, az pedig annak a pártnak a színe, amelyiket nagyon nem szeret. Ezt a pártot és jelöltjét eléggé keresetlen szavakkal illették más ötvenhatosok is.