1956 szagáról és az élet elviselhetetlen könnyűségéről

Manhattan, Brooklyn, Jersey, új-angliai országutak és kisvárosok – az utóbbi hetekben számos Amerikába került ötvenhatossal volt alkalmam beszélgetni az életükről. A második világháborúról, amit gyermekként éltek át, a holokausztról, aminek többnyire szemtanúi vagy egyenesen részesei voltak, a rákövetkező kommunizmusról, arról, hogy miként lettek részesei az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak.

Voltak, akik harcoltak, mások passzív résztvevői vagy szemlélői voltak az eseményeknek. Volt, aki ávósokat lőtt, más a Corvin-közben harcolt, esetleg a Gellért térnél, ketten pedig Szegeden fogtak fegyvert.

*

Ők a szabadságharc bukása és gyors mérlegelés után egyedül, a párjukkal vagy családostul elhagyták az országot. A Délvidék felé menekülő szegediek kivételével a túlnyomó többség a győri vonatra szállt – persze volt, aki kalandos utakon jutott el az osztrák határhoz, vagy épp versenykerékpárral, lévén többszörös országos bajnok a műfajban.

Többségük hosszabb-rövidebb időt töltött Ausztriában, majd odament, ahová beengedték, Kanadába vagy az Amerikai Egyesült Államokba. Együttműködtek a hatóságokkal, volt igazolványuk, nem válogattak a befogadó országok között. Amint tudtak, munkába álltak, legyenek arisztokraták, orvosok, egyetemi professzorok, autószerelők vagy mérnökök – a legutolsó munkát is elvállalták, csak legyen, s majd később igyekeztek jobb melót találni. Gyorsan beilleszkedtek új hazájukba, amelyet szeretnek. Többségük sikeres életet mondhat magáénak, és ha megkérdezzük, csinálna-e valamit másként, azt feleli: nem.

Túlnyomó többségük még egy kérdésre nemmel felelt. Gondolom, rájöttek, melyik kérdésre gondolok. Hiába hangsúlyozták egybehangzóan, mennyire vendégszeretőek és kedvesek voltak velük mind az osztrákok, mind a kanadaiak és az amerikaiak, mégis aggódva figyelik a nemzetközi migrációs folyamatokat, és elég egyértelmű szimpátiáik vannak az ügyben. Úgy látszik, a velük kapcsolatos párhuzamok és példálózások éppen szerintük nem állják meg a helyüket.

Elég egyértelműen kirajzolódnak a szimpátiáik egy másik kurrens ügyben is, amelyben az aktív állásfoglaláshoz mindegyiküknek megvan az amerikai állampolgársága. Hogy az ezen ügyben általam hallott legenyhébb és legdiplomatikusabb megnyilvánulást felidézzem egy holokauszttúlélő \'56-os kutatóorvostól: az illető, mikor fotózásra került a sor, megkérdezte, felvegyen-e nyakkendőt, majd megjegyezte, hogy sajnos épp egy kék nyakkendő akadt a kezébe, az pedig annak a pártnak a színe, amelyiket nagyon nem szeret. Ezt a pártot és jelöltjét eléggé keresetlen szavakkal illették más ötvenhatosok is.

*

De hadd írjak inkább a lényeges dolgokról: arról, hogy mi mindent tanultunk félelemről, harcról, bevándorlásról, kivándorlásról, újrakezdésről ezektől az emberektől.

Arra jutottam, hogy mi, a komcsi békeidőkben és azután született békeviselt, digitális nemzedékek bizony puhányak vagyunk. Puhányak vagyunk, mert megijedünk két katonától az utcán, száz katonától a déli határon, nem akarunk katonát látni, mint Linder Béla, és mindent tárgyalásos úton intéznénk. Puhányok vagyunk, mert szalmában, földön maximum extrém kiránduláson alszunk, tét nélkül. Nem koplalunk napokig, nem szökünk át a kukoricáson. Nem mondjuk azt, ha megkérdezik, hogy félt-e, hogy „persze, de hát miért ne féltem volna”, vagy hogy „miért féltünk volna?” Minden este puha ágyban alszunk, s ritkán fázunk otthon. Hazaüzenni egy e-mailbe vagy skype-hívásba kerül, s már magunk is elfelejtettük azokat az időket, amikor vezetékes telefonon kellett egyeztetni, hogy akkor mikor van randi, mikor találkozunk meccsre vagy koncertre menet. Régen nyaltuk le egy levél borítékját, s talán csak karácsonykor adunk még fel egy-egy képeslapot.

El sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor hónapok óta nem láttuk a szüleinket, a barátainkat, a barátnőnket, s ők sem minket, s nem is tudják, mi van velünk. Jó esetben értesülnek róla egy kései küldöttől, aki hazamegy és hazaüzenünk vele. Vagy kidobunk egy levelet a vonatablakból, amit egy ismeretlen arra járó továbbít, célba juttat. Pedig akár ott is hagyhatná, egy arctalan, ismeretlen valaki levelét. Mit érdekli az őt? És milyen erőfeszítésbe kerül elpostázni a levelet? Milyen lehet reménykedni, amikor öt napunk van Rómában, az olimpia idején, hogy megtaláljuk a kedvesünket, akit négy éve nem láttunk?

*

S hogy micsoda leleményesség, találékonyság járul mindehhez! Minden ötvenhatos történetei közt akad bőven olyan, amelyikben vagy ő vagy valamelyik rokon, esetleg édesanyjuk, édesapjuk hirtelen felmerülő ötletei, leleményei, csavaros észjárása, hirtelen kapcsolása menti meg az életüket, segít elkerülni valami sokkal rosszabbat – kitelepítést, orosz fogságot, börtönt, megerőszakolást, akármit. Vagyunk-e, tudunk-e mi is lenni ilyen leleményesek?

Tudunk-e lenni megbocsátók, amikor kell; nagyvonalúak és önfeláldozók, amikor kell; és tudnánk-e lőni, amikor kell?

Volt ötvenhatos, aki gondolkodás nélkül lőtt az ávósokra; más nem tudta elsütni a fegyvert, amikor kellett volna, és mai napig úgy érzi, bajtársa élete kicsit miatta is veszett el. Nehéz a másik emberre fegyvert fogni, még akkor is, ha ávós vagy szovjet katona, nem épp békés szándékkal. El sem tudom képzelni, milyen; sosem csináltam.

Pedig lőni tudni kellene. Csak meg kell erősítenünk a lelkünket. Van olyan helyzet, amikor az ellenfél egy igazságtalan rendszer képviselője, ellenség, s éles helyzetben nem egyéni személye számít, hanem az, hogy mit képvisel az egyenruhája, és kinek nevében fog ő fegyvert – és kire. Van, hogy nem lehet elkerülni a lövést. A védekező háború: igazságos háború. Van az, hogy vagy ők, vagy mi. És hogy a „gun-free zone” és más széplelkű békedeklarációk nem érnek semmit. Ötvenhatban a budapestiek rohadó hullákat szagoltak a körúton, míg el nem takarították őket. Émelyítő lehetett, testileg, lelkileg egyaránt. De mégis egyikük, decens professzor, úgy fogalmazott: örül, hogy tudott emberre fegyver fogni, mert így biztos volt benne, hogy később is meg fogja tudni védeni a családját.

*

Tudták-e, mi vár rájuk az osztrák határon túl? Volt-e hosszú távú tervük, vagy legalább álmuk, elképzelésük – kérdeztük mindegyiküktől. Nem volt. Csak mentek, nem gondolkodtak, csak ki akartak jutni a szabadság földjére. El a kommunizmusból. Leküzdötték a nehézségeket, amelyek számosabbak voltak, mint ma. Mégis megérkeztek, újrakezdtek, legyűrték a honvágyat és boldog életet éltek. S amikor lehetett, haza mertek látogatni.

Az is hozzátartozik ugyanakkor mindehhez, hogy nem szabad lebecsülni az emigrálókat. Jó okuk volt emigrálni. „Talán életfogytiglani kaptam volna, szerintem nem akasztottak volna fel. Bár Angyal Pistát felakasztották, lehet, hogy engem is mégis halálra ítéltek volna.” Így morfondírozott egy ötvenhatos, amikor arról faggattuk, hogy mi várt volna rá, ha otthon marad.

Gyakori az a keserű ellenvetés, hogy aki elment, az kimaradt a nehezéből, meglógott. Ez hazugság: aki forradalmár volt, az az életéért távozott. És persze gazdasági indokokból is, de ez csak a megfontolások egy részét képezte. Volt, akihez kilátogatott a mamája a Bécsbe – és utána hazament. Vers is született arról, hogy a mama az, aki igazán vállalja a keresztet, az igazi hős, mert ő nem marad kint a látogatáskor nyugaton, hanem visszamegy a vasfüggöny mögé. Mindez nem cáfol rá a fentiekre: a távozók is tudták, hogy a többség marad. Maradnia kell, hogy legyen, aki egyszer rendes országot csinál. Az élet ment tovább. De mindenki indokai érthetőek és innen nem egykönnyen ítélhetőek meg – legyünk óvatosak az egykori emigrálók emigrálásának kárhoztatásával.

Nem csinálnának semmit máshogy az általunk faggatott, amerikai ötvenhatosok, de óvnak attól, hogy bárki is könnyen útnak induljon. Mert, ahogy egyikük fogalmazott, „szétszakadnak”. Újrakezdeni egy ismeretlen helyen, más nép országában: nem könnyű. Kísért a hazatérés vágya, de az már nem az a haza. Kint ugyanakkor fogynak a magyarok. Az újonnan érkezőknek már mások a prioritásai, meg sem találják egymást. Amerika is megváltozott. Aki teheti, és nem akar szétszakadni, maradjon otthon – ezt üzeni az ötvenhatosok élete. 

Aki nehéz, kemény életet él, például dédanyáink, esetleg még nagyanyáink nemzedéke is – egyrészt a viszonylagos vagy nagyon is abszolút szegénység okán, másrészt mert még nem álltak rendelkezésére a mai technikai és infrastrukturális eszközök, amelyek megkönnyítik a mindennapokat – azért is dolgozik, azért is él, hogy a következő nemzedéknek könnyebb legyen. Aki fegyvert fog 1956-ban, az azért is fog fegyvert és disszidál, hogy a következő nemzedék szabadságban éljen.

*

A következő nemzedék viszont nyámnyila. Azt hiszi, a szabadság és a jólét jár neki. Mindazt másoknak kell biztosítania a számára. Méltatlankodik, ha nem kapja meg. A szabadságharcot pedig úgy gondolja megvívni, hogy mindig talál valami újabb és újabb idétlen haladár ügyet, amiért épp békemozgalmi módon harcolnia kell. Ezért van az, hogy az amerikaiak nemes egyszerűséggel nem értik az ötvenhatosokat. Nagy a jólét. Volt valami szabadságharc, O.K.! De a részletek? Hogy miért is jöttek el? Ezt az ötvenhatosok itt született gyermekei is csak a Terror Házában értik meg.

A régi nemzedék küzd és harcol. Kemény, szikár szülők, nagyszülők. Az új nemzedék követel, alapnak veszi, amiért ősei harcoltak. Elhízik, ha puskát fogna, a tus kivinné a vállát, és elájul, ha egy tyúknak ki kell tekerni a nyakát a csirkeleveshez, mint az egyik ötvenhatos gyermekei egy hazai, vidéki látogatáskor. Csak ne kelljen megnézni, miből és hogy készül. Ha nagyon traumatikus az élmény, nyitva áll az út a szupervegán életmód előtt.

Vajon törvényszerű, hogy amit az egyik nemzedék nem élvezhet, viszont amiért küzd, harcol, mindaz a jólét és szabadság a következő nemzedék elkorcsosulását, elpuhulását, eltorzulását okozza? Szükségszerű-e, hogy személyiségtorzulást, túlfinomulást okozzon a jólét és szabadság? Hogy az elviselhető nehézségű létből elviselhetetlen könnyűségű létbe kerüljünk?

Érezzétek az élet súlyát. Tisztelet a hősöknek.