Kevés olyan megjelenés volt idén, aminek hírére felkaptam a fejem, de azért Jonathan Strahan friss antológiája egyértelműen egy volt közülük – nagyon kevés novellagyűjtemény lát itthon napvilágot.
„De ha már a várakozásimnál tartok, akkor muszáj kiemelnem, hogy bizonyos szerzők mennyire megleptek. Kim Stanley Robinsont például szerintem mindenki a science fiction »hard« vonulatának egyik legjobbjaként tartja számon – ehhez képest a »Felszólalás« egy vicces ötletre felépített tárgyalótermi szatíra. Jópofa hangulat, inkább mosolygunk, mint sokat gondolkodunk, és persze legfőképpen meglepődünk, mert nem erre számítottunk. De Alastair Reynolds-tól is egy olyan novellát olvashatunk, amire biztosan nem gondolnánk a két magyarul megjelent regénye után: egy különös tudományos kutatómunka részleteibe nyerhetünk betekintést... ahol azért nem minden az, aminek látszik. Sehol egy űrhajó, sehol egy univerzumméretű esemény, csupán tudományos cikkek és néhány seregély: nagyon szerettem a hangulatát, még ha nem is egészen értettem, mi történt az oldalakon.
Ez utóbbi megállapítás egyébként egészen sok novellára igaz: sok esetben szerintem kicsit sok is lett a rejtély meg a »most pontosan mi is történik?«, ami már a megértés rovására ment. Akármennyire is szeretem mondjuk Kelly Link stílusát, ezúttal azt az oldalát mutatta meg a Banks emlékére írt »Rombolj és találj«-ban, amikor érzem, hogy valami nagyon kreatív és ötletes dolog történik; izgatottan olvasom, hogy milyen érdekes és furcsa események követik egymást; de még véletlenül sem próbálkoznék azzal, hogy sorról sorra elemezzem a történéseket. Ez tökéletesen igaz a kötet egyik legjobbja, Kai Ashante Wilson furcsa című novellája (Kaidzsú maximus®: változatos, szép, új) esetén is: csodás élmény felfedezni a mű hátterét, összerakosgatni a darabokat, hogy megértsük a világot – nekem ez ugyan nem sikerült száz százalékosan, de a nagyon hatásos jelenetek, az erősen megírt karakterek érzelmi gazdagsága simán kárpótolt.
És ha már érzelmek, a kötet egyértelmű felfedezettje és győztese nálam Sam J. Miller, aki két novellával is bekerült a legjobbak közé – megérdemelten. Bár korábban semmit sem tudtam róla, de a klímaváltozás utáni jövőről mesélő »Jégtömbök« és a házakban lapuló szellemeket előhozó »Otthonok szellemei« is letaglózó élmény volt. Hihetetlen, ahogy pár mondattal képes olyan hangulatot varázsolni, amihez más szerzőknek hosszú fejezetekre van szüksége; döbbenetes, hogy milyen erősen megragad érzelmileg, hogy milyen magától értetődő természetességgel kezel emberi drámákat, és képes a karaktereit közel hibátlanul felépíteni. De a felfedezettek közül nem szabad kihagynom Tamsyn Muirt sem, aki »A mélytenger menyasszonya« című novellában olyan zseniális ötletekkel lepett meg, hogy tényleg leesett az állam. Ügyes megidézése Lovecraft szellemének, de tele újdonságokkal és frissességgel, veszettül szórakoztató módon, szinte végig vigyorog az ember.”
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Nagyobb, hosszabb és vágatlan, állt annak idején a South Park mozifilmjének plakátján, és ugyanez igaz az új egész estés Star Wars-kalandra is.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A Tisza-kormány szóvivői kifejtették: „Ha Magyar Péter kommentel a Facebookon, akkor az a miniszterelnök kommentje”.
A „queerek” sem maradnak műsor nélkül.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya elmondta, mi nem tetszett neki a mérkőzésen.
