Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Alapból némi szkepszissel nyúltam a Frontvonalakhoz, mégiscsak ifjúsági regényként volt beharangozva, de szerencsére megcáfolt gyakorlatilag minden előítéletet.
„Ahogy az várható, a történet eleje a kiképzésről szól, aztán ahogy Andrew és társai végeznek az alapkiképzéssel, az eseményekkel együtt a történet is felpörög és csakhamar szó szerint a frontvonalban találjuk magunkat. Marko Kloos katonai múltja itt jön ki szépen: persze a szinte már utópisztikus katonai rendszeren is látszik, hogy átélte a dolgot és szeretne javítani rajta, de a harci jelenetek az igazán kézzelfogható, realista részei a regénynek. Ez már nem a kiképzőközpontos gyakorlatozás, érezzük a valódi fegyverek használatának morális (és fizikai) súlyát, a kockázatot, a következményeket. Szó nincs olyasmiről, hogy »tökös katonák vagyunk és jól legyakjuk az idegeneket Starship Troopers módra« - eleve nincsenek idegenek, az ellenfél ugyanolyan ember, mint a főszereplők, csak éppen a másik oldalon áll.
Ez persze egy idő után unalmas lenne, úgyhogy belekerült két ügyesen kijátszott, komolyabb csavar is a regénybe. Ezektől (különösen a másodiktól) lesz igazán jó a történet ahelyett, hogy csak elkönyvelnénk egynek a sok közül, viszont nem illik lelőni a poénokat, így én sem teszem. Legyen elég annyi, hogy a regény eleje is érdekes, de ez később csak fokozódni fog, a folytatás (jelenleg négyrészes a sorozat) pedig még többet ígér.
Alapból némi szkepszissel nyúltam a Frontvonalakhoz, mégiscsak ifjúsági regényként volt beharangozva, de szerencsére megcáfolt gyakorlatilag minden előítéletet. Persze viszonylag könnyed, nem túlságosan bonyolult és roppant gördülékeny a történet, de egyáltalán nincs az az érzése az embernek olvasás közben, hogy valami lebutított regényt fog a kezében, mint az sajnos sok ifjúsági regényre jellemző. Kikapcsolódásnak tökéletes, nagyjából John Scalzi Vének háborúja-sorozatához lehetne hasonlítani (nem véletlenül, Kloos többek között Scalzitól is tanult kreatív írást). A szereplők életkorából fakadóan persze kevesebb cinizmussal és több optimizmussal, illetve a szerző stílusa miatt kevesebb humorral, de a szórakoztatófaktor közel azonos - és ugyanúgy filmre kívánkozik, a kifejezés pozitív értelmében -, érdemes elolvasni.”