Humor a sötétségből – Jim Butcher: Pusztító vihar

Gondolkodtál már azon, hogy milyen lenne, ha Dylan Dog és Ben Aaronovitch Peter Grant-je összeakadnának és leülnének eszmét cserélni egy füstös lebujban az örökké esős Chicagoban? Ha mindez megvan, akkor öntsd nyakon cinizmussal és lovagiassággal, így többé-kevésbé el is jutottál Henry Blackstone Copperfield Dresden karakteréhez, aki a könyv főszereplője és egyben narrátora is.

Az egyetlen varázsló, aki így van benne a telefonkönyvben a szolgáltatások részben, ugyanakkor a rendőrségnél külsős tanácsadó szerepét tölti be természetfeletti eseteknél, vagyis kvázi magándetektív. E kettős szerepvállalása végigköveti a narratívát, szorosan összefűzve egyiket a másikkal. A helyi rendfenntartóknál működő kapcsolattartója Karrin Murphy hadnagy, a különleges nyomozati osztály vezetője. Ezzel egy időben mind Henry pozíciója a mágustársadalomban, mind pedig érintkezése ezen közösség egyéb szeleteivel felettébb problémásnak mondható.

A nyitó kötet megismertet, bepillantást enged ebbe a világba, azonban az író sehol sem esik túlzásokba, mindössze addig engedi kalandozni a kíváncsi olvasót, hogy magának a Pusztító viharnak a története érthető legyen. Butchernek ez a döntése egyfelől indokolt, másfelől pedig lehangoló. Érhető, mert ebben az alig 300 oldalas könyvben a világleírások elvennék a helyet a cselekménytől. Éppen emiatt pedig jobbára csak utalások formájában találkozhatunk a Sohasohának nevezett mágikus térrel, a varázslók típusaival, akiket csak röviden szed össze a főszereplő, a természetfeletti törvények ismertetésével valamint a mágia működésével. Ez az egész teljesen háttérbe szorul a pörgős történet ellenében.

Másrészt ezek az írói választások előételként vagy amolyan sorozatalapozóként megállják a helyüket, még akkor is, ha az embernek hiányérzete támad olvasás közben. Elvégre ebben a szűkre szabott járatban kell közlekednie az olvasónak, így olybá tűnhet, hogy az elmondott történet teljesen steril és semmilyen ráhatása nincs magára az általunk ismert valóságra. Henry hiába lép kapcsolatba a narratíva során többször is a rendőrséggel és mentősökkel, ezek a személyek inkább tűnnek háttérelemnek, mint kidolgozott karakternek. Örültem volna, ha a fiktív világ élettel telibb.

Ettől eltekintve úgy hiszem, maga a főszál, vagyis a nyomozás jól megírt, noha ismert panelekből építkezik. A rejtélyes női megbízó, a legváratlanabb helyeken felbukkanó nyomok, amelyeket Henry passzint össze, a női-férfi viszony szerény és néhol komikus problematizálása mind-mind ismerős, megszokott és kedvelt elemek. Egy sarkalatos ponton mégis ki tud emelkedni a mezőnyből. Itt vissza kell térnem a leadben említett két személyre. Igaz, hogy más-más médium (bár Peter Grant is olvasható már képregényként), de Dylan Dog-gal és Peter Grant-tel történtek bővelkednek a humorban, aminek elsődleges forrása mindig a főszereplő.

Henry Dresden alakja egy magát komolyan csak bizonyos mértékig vevő noir nyomozó. Hozzáállása laza, a végletekig cinikus és saját esetlenségét kikarikírozó nyakigláb, az El Dorado jelmeztárából öltözködő, szikár férfi. Ő az, akit egy faroknélküli macska, Miszter vár haza; aki egy Bob nevű koponyába parancsolt légelementállal vitázik a szexualitásról bájitalfőzés közben; aki kék színű Bogárral furikázik mindenhová, mivel minden más elektromos ketyere megbolondul a közelében. Tehát vannak részek, amelyek egy kis karcot adnak neki, de éppen csak annyira, hogy ez a leheletfinom stílusparódia ne billenjen át és megálljon a saját lábán.

Valahol roppantul sajnálatos, hogy a sorozatot nem folytatta magyarországi kiadója, az Ad Librum, hiszen minden adott ahhoz, hogy megtalálhassa a helyét és tetemes olvasótáborra tehessen szert. Vigaszként azért megemlítem, hogy angolul elérhetőek a kötetek, valamint egy tizenkét epizódot megért, magához a könyvsorozathoz lazán kötődő A Dresden-akták címen futó adaptáció született 2007-ben Paul Blackthorne főszereplésével, akit többek között A zöld íjászból is lehet ismerni.