Ezt most mint magángyerek mondtad?

„Fantasztikus gondolatmenet. Mert hát tényleg, egy magánember miért ne hazudna. Magánember az ember reggel és este, túl kell élni a napot. »Tóni, jól áll ez a Louis Vutton táska? Tóni, szerinted elég nagy már a lakásunk? Tóni, ugye nem felejtetted el elhozni a gyerekeket a magánoviból? Tóni, szerinted csinosabb vagyok, mint az a tehén barátnőm? Hogyhogy melyik? Hát tudoood...«

Ugye, ezekkel mind meg kell küzdeni. Emberek vagyunk, a családi idill, béke és harmónia, blabla. »Jól áll. Nem, szerintem is lehetne nagyobb. Dehogy felejtettem (Bélám, azonnal fordítsd vissza a helikoptert az ovi felé!). Hogyne lennél, bármelyiknél. Timike? Hát nála naná... mi az, hogy honnan tudom, melyik az a Timike? Hát mert figyelek rád, szívem! Dehogy bámulom én az Árpi... ööö Andy csaját.«

Ki ne értené meg ezt magánemberként.

Na de amikor politikus lesz az ember, akkor olyan fordulat jön, hogy a suhogása kifújja Juhász Péter szeméből a tudjukmilyen füstöt! Új életet kezdünk, tisztaság, őszinteség, nyíltszívűség. Amit a kampányban mondunk, úgy lesz, semmi hazudozás: az alaptörvény gránitszilárd, a nyugdíjvagyont úgy megvédjük, hogy a csirkefarhát adja a másikat, és hát a 39 százalék az valójában 98 százalék.

Meg persze a lakás is akkora, amekkora, a közvagyon minden ingatlana épp annyit ér, amennyit nekünk megér, izé, amennyire felbecsülik, és onnan már csak kufárkodás minden más. Kenőpénzről szó sem lehet, nincsenek szívességek, sem szerencsésen tenderező szomszédok, nyitott könyv az életünk, vagyonnyilatkozatunk. Nincs is szebb bokréta Isten kalapján, mint e lángoktól ölelt kis hon, ahol minden, amit a magyar politikusok mondanak (politikusként!), az olyan sallangmentesen passzol rá a valóságra, mint vidéki fideszes bétéjére a kistérségi operatív program.”