Orbán Viktor haragszik

„Ha a Népszabadság újraindulhatna – ezzel a névvel és úgy, ahogyan volt –, az kivételes csoda lenne. Ahhoz ugyanis, hogy bezárták, nem sok köze van a rációnak. A döntés érzelmi alapon született, a hideg számítás csupán a kivitelezésben játszott főszerepet.

Ma délelőtt megkérdezte tőlem egy barátom, hogy miért csinálták így. Akkor már miért nem próbálták meg áthangolni, megszelídíteni, domesztikálni az újságot? Mondjuk úgy, ahogyan az Origóval, a TV2-vel vagy a közmédiával tették. Ennek nagyjából két oka van, válaszoltam a felvetésre. Az egyik, hogy a Népszabadság olvasótábora a Fidesz által nem elérhető. Nem kell messzire menni a párhuzamért. Egyáltalán nem véletlen, hogy a két nagy internetes lap közül – noha közel volt – nem az Indexet akarták belerángatni a birodalomba mindenestül. A fiatal, liberális városi értelmiséggel, a romkocsmák homályában berzenkedő népséggel nincs mit kezdeni, ezek a rétegek megszólíthatatlanok a kormánypárt által. Mégis mit mesélhetnének nekik, amit hajlandók lennének elhinni?

Ilyen fideszes üzenetek nem létezhetnek 2016-ban. Az a hajó rég elment.

A Népszabadság tábora ugyan másmilyen – idősödő, meggyőződéses baloldali–liberális polgárokról beszélhetünk elsősorban, olyanokról, akik azután is kitartanak egyes értékek mellett, hogy az azokat valaha képviselő politika megszűnőben van –, de semmivel sem kevésbé elutasító az orbáni eszmékkel, víziókkal, technikákkal szemben. Átverni és átterelni őket képtelenség. Fontolgatni sem érdemes hasonlót.

Ezért elegendő megsemmisíteni mindazt, ami még az övék. Ahogy említettem: érzelmi alapon. Az indulatok ráadásul nem egyik napról a másikra születnek. Felgyülemlenek az évtizedek alatt. Tudjuk, hogy a miniszterelnök mit gondol az ellenséges sajtóról. Tudjuk azt is, hogy ez a sajtó tényleg nem bánt vele kesztyűs kézzel soha. Persze nem is az lett volna a dolga, hogy óvja-babusgassa. De amit kapott, eltette, hátha jó lesz egyszer valamire.

Ha így nézzük, kicsinyes bosszú az egész, nem több? Elképzelhető. Így is fogalmazhatunk. Mindazonáltal nevezhetjük médiapolitikának is.

A magyar jobboldal a 90-es éveket végigpanaszkodta az úgynevezett médiaegyensúly úgynevezett hiánya miatt. Maradjunk annyiban: nem alaptalanul. Akkor is volt, amit kinyírtak – cinikusan, visszakézből –, és olyan is, ami létre sem jöhetett. Az 1998-as választásokat a Fidesz szinte sajtó nélkül hozta, a Napi Magyarországon kívül nem sok hatékony támogatója volt. Az első ciklusban aztán történtek fontos kísérletek. Sikeresek is. Ám a 2002-es – nagyjából-egészében váratlan – bukás értékelésekor az okok között így is az első helyek egyikére kerülhetett a sajtó problematikája.

Ez azóta sem felejtődött el. A legkevésbé sem. Az offenzíva már 2010 és 2014 között elkezdődött, ám a csúcsra futtatás a következő ciklusra maradt. Bizonyos személyes konfliktusok miatt annak sem az elejére. Úgy alakult, hogy muszáj volt várni kis ideig.

Az a helyzet, hogy gyakran téved, aki a fideszes falakon kívül tartózkodik. Ezen a vonalon is azt hittük, az egyensúly iránti igény azt jelenti, amit szó szerint jelent. Naivak voltunk, mint máskor is annyiszor. Szó sincs erről. Arról van szó ezzel szemben, hogy ami a miénk lehet, és amit érdemes megszereznünk, az legyen a miénk. Amit viszont nem célszerű és nem is fontos behúznunk, az pusztuljon, ha egy mód van rá.

Ezért nem adhatják a Népszabadságot senkinek, hiába érdeklődnek iránta. Ezért vállalták a messze hangzó viharokat, ezért húzzák az időt. További rossz hír, hogy a történetnek aligha van vége. Az étvágy nem csökken. Az egyensúly – ismertetett értelmében – még várat magára. Szerzésben és szétverésben is van mit célkeresztbe vonni. Sovány vigasz, mégis kisebbfajta jó hír: nincs az a harag és olyan hosszú kéz, amely mindent-mindenkit elérhet.”