Megkeresztelni, eltemetni, elnevezni

„Itt bújik ki a szög a zsákból: az abortuszellenzőknek nem az abortuszok számának csökkentése a céljuk – ha így lenne, ők járnának az élen az óvszerek osztogatásában és a fogamzásgátlásra járó tb-támogatás követelésében! –, hanem demográfiai trendek aktuális politikai száj­íz szerint való befolyásolása. Konkrétabban: az abortusztiltás célja, hogy a fennálló hatalom igényei szerint szelektált (azaz fehér, középosztálybeli) női testekből akár kényszerrel és halálos áldozatok árán is kisajtolja reproduktív kapacitásuk maximumát, azaz annyi gyereket, amennyi rendszeres (az se baj, ha erőszakos) nemi élet mellett külső beavatkozás nélkül születik. Már hallom is a következő érvet: ha egy nő nem tud a gyerekéről (vagy a sokadik gyerekéről) gondoskodni, adja örökbe. Az örökbe adás lehetősége azonban nem tudja helyettesíteni az abortuszhoz való jogot. A már megszületett gyerektől való elválásnak van egy lelki vonatkozása, amiről az érintett nőnek joga van eldönteni, hogy vállalja-e. Ha ettől a szemponttól eltekintünk is, továbbra is megmaradnak a terhesség és a szülés egészségügyi, munkaerő-piaci, családi és anyagi vonzatai – például a környezet (és akár a meglévő gyerekek) elhagyása hosszú hónapokra nem opció mindenki számára.

Ráadásul a radikális »életpárti« szemlélet (ami az abortusztiltást ellenzőket ravaszul »halálpártiként« pozicionálja!) túl gyakran vezet paradox módon nők (és az Amerikában időnként abortuszt végző orvosok) halálához, illetve megerőszakolt gyerekek kényszerű anyává válásához. Gondoljunk az indiai származású fogorvosnőre, Savita Halappanavarra, aki 2012-ben azért halt bele 31 évesen vérmérgezésbe, mert a katolikus Írországban vetélés után megtagadták tőle a magzat időbeni eltávolítását. Emlékezetes a 11 éves chilei kislány esete is 2013-ból, akit két éven keresztül rendszeresen erőszakolt a nevelőapja, és akit a nemzetközi felháborodás ellenére hazája szülésre kényszerített. Mielőtt hátradőlnénk a boldog tudatban, hogy ez messze van, idézzük fel, hogy 1998-ban Magyarországon is volt hasonló próbálkozás: egy »életpárti« szövetség, bírósági eljárásban képviselve a »méhmagzat jogait«, egy 13 éves dávodi kislányt próbált meg szülésre kényszeríteni. Ezeknek a nőknek az élete, illetve ezeknek a gyerekeknek (ha túlélik a szülést) az életminősége feláldozható? (…)

Strasbourgban 2007-ben elismerték Tysiac igazát, de ez rendszerszintű változást sajnos nem hozott: az abortusz azóta is többnyire fér­fiak egymás közti politikai vitájának tárgya. A nők számára viszont, akik akaratuk ellenére teherbe esnek, ez nem elvi, hanem gyakorlati, és nem általános, hanem egyéni kérdés. Olyan kérdés, amire nem elvont eszmék, hanem a saját élethelyzetük alapján kénytelenek választ adni – ha törvényeset nem tudnak, akkor törvénytelent, ha biztonságosat nem tudnak, akkor kockázatosat.”