Anthony Ryan: A tűzkirálynő – Minden csata véget ér egyszer

„És ezzel el is jutottunk a harmadik kérdéshez, a karakterekhez. A Vér énekének a legnagyobb erőssége a karakterábrázolás volt, Ryan erről mintha elfeledkezett volna a nagyszabású történet végére. A harmadik kötetre szinte megjegyezhetetlen mennyiségű szereplő van, bevallom párszor elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda és miért csinálja azt, amit. Ráadásul az előző kötetekből ismert főszereplők is néhol cél meg motivációk nélkül mászkálnak fel s alá, csatától csatáig. Ez különösen azért fájó, mivel a már említett regényszerkezet is megborul, ha az elvileg meghatározó karakternek nincs semmi egyéni hangja. Még Frentisnek és Revának sem, pedig a harmadik kötetre ők válnak a legplasztikusabb, legszerethetőbb karakterekké, miközben Lyrna királynő bosszantóan ellenszenves lesz, Vaelin meg egyszerűen szürke.

A Trónok harcából ismert szerkezet, miszerint az egyes karakterek nézőpontja váltakozik a fejezetekben, a Tűzkirálynőben még hangsúlyosabb, mint az előző két kötetben. Lehetetlen feladat egyformán izgalmassá tenni minden történetszálat, de nehéz örömmel olvasni valamit, ha érdektelen száz oldalakon kell átrágom magam, mire előkerül az a szereplő, aki érdekel.

Azért vannak pozitívumai is a regénynek. Ryan nagyon ért a csatajelentekhez, hihetetlen kreativitás mutat ezen a téren. Mindenféle csatával találkozunk a regényben: hajócsata a tengeren, ütközet a szárazföldön, hadsereg-hadsereg ellen, rabszolgák hivatásos katonák ellen, kétszemélyes párviadal, embert az állat ellen, állatok-állatok ellen… Ezek néhol nagyon naturálisan, de izgalmasan, jó ritmusban vannak megírva.”