Az Eisenhower-doktrína vége

„Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam kalifája – megválasztása előtt egyébként kevéssé ismert, jámbor szamarrai hitszónok, akit Hadzsi Bakr javasolt kalifának – nem fogja végső rohamra vezetni fekete lobogós seregeit sem a gyűlölt síiták, sem Róma ellen. A korábban oly hatékony kommunikációs gépezet is szinte teljesen elhallgatott.

A szervezet vége azonban nem jelenti a béke automatikus megjelenését sem Irakban, sem Szíriában. Mindkét országban kérlelhetetlen vallásháború folyik. Irakban az Iszlám Állam ellen hatékonyan fellépő síita milíciák a visszafoglalt területeken gátlástalanul gyilkolják a szunnita polgári lakosságot, és ezt a síita irányítás alatt álló iraki hadsereg tétlenül szemléli. Szíriában az Iszlám Állam meggyengült, most már csak egy az egymással harcoló csoportok közül. Az ország lassan elnéptelenedik, felperzselt pusztasággá válik. Senki nem tudja, hogy valójában ki nyeri meg a szír polgárháborút, ha egyáltalán lehet majd itt győztesről beszélni.

Győztesek azonban vannak, elsősorban Oroszország. (...) Megkockáztatható a kijelentés, hogy a Közel-Keleten Oroszország pozíciói talán soha nem voltak ennyire erősek – jórészt az Egyesült Államok rovására. Ez az Eisenhower-doktrína kudarcát jelenti. A doktrína szerint az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet kiemelten fontos térség. Az volt – eddig. Obama elnöknek különösen az Irakkal kapcsolatos politikája sokak szerint leértékelte a régió fontosságát, amit az itt leírtak is alátámasztanak.

A kurd nép előtt történelmi esély nyílik. Mint az Iszlám Állam elleni harc fő teherviselői, a kurdok benyújthatják a számlát, amelynek formája egy önálló kurd állam kikiáltása is lehet, vélhetőleg először iraki területen. Egy ilyen lépés azonnali török intervenciót vonhat maga után. Kérdés, mit szól mindehhez Oroszország és az Egyesült Államok. Mérsékeltebb alternatíva lehet a már meglévő autonómia a bagdadi központi kormány rovására történő erősítése. De nem biztos, hogy ez a kurdok számára elegendő.”