Vannak azok a könyvek az életemben, amiknek elolvasása után egyszerűen csak széttártam a kezem: nem értem. Nem értem, mi volt ez az egész 2-3-400 oldal, amit olvastam. De mielőtt valaki azt hinné, ezzel rossz bizonyítványt állítok ki a könyvről, az téved.
„Míg a felütése szinte azonnal magával ragadja az embert, és a korabeli London világa is valahol lenyűgöző, addig az egyre inkább őrületbe és szürrealitásba csúszó történet, a lázálomszerű jelenetek és különösen a regény vége teljesen elbizonytalanítják az olvasót. Mi az egész értelme? A kezdeti nyomozás hamarosan valami sokkal furcsábba csap át, a megjelenő apokaliptikus világ, Jonathan lázálmai, látomásai kuszává és nehézzé teszik a könyvet. Míg a londoni világ egy bohém, a fejlődés és változás lázában égő hely, addig a regény utolsó harmadában feltűnő vidék sötét és pusztulással teli. Számomra viszont hiányzott az, ami összekötné a kettőt: nem éreztem, hogy kellően fel lenne építve, miért csúszik át egyik a másikba, és hogy mi az, amit ez a két világ együtt akarna nekem elmondani. Néha csak bolyongtam a regény lapjain, és bevallom, ma sem tudom, végül is hogyan jutottam el az utolsó oldalra.
Viszont kegyetlenség lenne azt mondani, hogy a Noctambulónak nincsenek remek tulajdonságai. Bereginek kifejezetten van humora, és ezt meg is csillogtatja a regény lapjain, de nem válik tolakodóvá. Ahogyan az a mérhetetlen tudásanyag sem, amit a késő viktoriánus Anglia megrajzolásánál használ. Igazán élvezetes elmerülni ebben a világban, ehhez pedig a kötetbe beillesztett illusztrációk csak még inkább hozzájárulnak – ráadásul ezektől az egész fikció valóságosabbá válik. Tényleg elhisszük, hogy ilyen volt London, hogy ilyenek voltak a londoniak. Ráadásul nagyon érdekes azt megfigyelni, ahogyan a régi és az új találkozik: a viktoriánus kor szigorúsága a modern, technicizált XX. század fékevesztettségével, a vallásos világkép a tudományossal, az álságos prüdéria a szexuális szabadsággal.
Beregi könyvének legnagyobb ereje számomra abban áll minden értetlenkedésem dacára, hogy hibátlanul megragadja a modern korszak hajnalát, magát a változást, ahogyan az egyik világ átalakul a másikká. Valahol a regény fő konfliktusa is ehhez kapcsolódik, ennyit még én is felismertem, csak valahogy ez elveszett a látomásokban. De ott van, és ezzel elgondolkodtatja az olvasót: hiszen nem lehet, hogy most is egy ilyen változó korszakot élünk meg? Nem lehet, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ezek a londoni polgárok? Nem lehet, hogy a technológiai fejlődés gyökeresen átalakít bennünket, de mi még ezt nem vettük észre, sőt, nem is sejtjük, mi vár ránk – ahogyan a XIX. század embere sem sejtette, mi vár rá a XX. században.”
Tárik Meszár közel-kelet szakértő új könyvében hét közkeletű sztereotípiát vesz górcső alá az arab világról. És árnyaltabb, tényekre alapozott képet fest a Közel-Keletről, mint amit a nyugati híradások és a közbeszéd sugallnak.
A Könyvmolyképző Kiadó arra kéri könyvkereskedő partnereiket, hogy a jövő héttől hagyjanak fel a fóliázás gyakorlatával.
Ahogy többször elmondtam, erősen torzítóak a nominális GDP összehasonlítasok.
Mint minden rendszer, ez is úgy indul el most hódító útjára, hogy lendületesen hangsúlyozza, hogy ő „más”, hogy ő majd megmutatja, hogy lehet más a politika.
Ez mind szép és jó, de nem inkább a svédországi Helsingborgban, a NATO-tagországok külügyminiszteri találkozóján elhangzottakról kellene tájékoztatnia a nagyérdeműt?
A Tisza-kormány szóvivői kifejtették: „Ha Magyar Péter kommentel a Facebookon, akkor az a miniszterelnök kommentje”.
Gyorsan cselekednie kellett a Fidesznek, mert egy héten belül életbe léphet a migrációs paktum.
A Tourette-szindróma ritkán jelenik meg a vásznon, ahogyan az sem sűrűn esik meg, hogy egy érzékenyítő szándékú alkotás ilyen frappáns legyen.
