Vannak azok a könyvek az életemben, amiknek elolvasása után egyszerűen csak széttártam a kezem: nem értem. Nem értem, mi volt ez az egész 2-3-400 oldal, amit olvastam. De mielőtt valaki azt hinné, ezzel rossz bizonyítványt állítok ki a könyvről, az téved.
„Míg a felütése szinte azonnal magával ragadja az embert, és a korabeli London világa is valahol lenyűgöző, addig az egyre inkább őrületbe és szürrealitásba csúszó történet, a lázálomszerű jelenetek és különösen a regény vége teljesen elbizonytalanítják az olvasót. Mi az egész értelme? A kezdeti nyomozás hamarosan valami sokkal furcsábba csap át, a megjelenő apokaliptikus világ, Jonathan lázálmai, látomásai kuszává és nehézzé teszik a könyvet. Míg a londoni világ egy bohém, a fejlődés és változás lázában égő hely, addig a regény utolsó harmadában feltűnő vidék sötét és pusztulással teli. Számomra viszont hiányzott az, ami összekötné a kettőt: nem éreztem, hogy kellően fel lenne építve, miért csúszik át egyik a másikba, és hogy mi az, amit ez a két világ együtt akarna nekem elmondani. Néha csak bolyongtam a regény lapjain, és bevallom, ma sem tudom, végül is hogyan jutottam el az utolsó oldalra.
Viszont kegyetlenség lenne azt mondani, hogy a Noctambulónak nincsenek remek tulajdonságai. Bereginek kifejezetten van humora, és ezt meg is csillogtatja a regény lapjain, de nem válik tolakodóvá. Ahogyan az a mérhetetlen tudásanyag sem, amit a késő viktoriánus Anglia megrajzolásánál használ. Igazán élvezetes elmerülni ebben a világban, ehhez pedig a kötetbe beillesztett illusztrációk csak még inkább hozzájárulnak – ráadásul ezektől az egész fikció valóságosabbá válik. Tényleg elhisszük, hogy ilyen volt London, hogy ilyenek voltak a londoniak. Ráadásul nagyon érdekes azt megfigyelni, ahogyan a régi és az új találkozik: a viktoriánus kor szigorúsága a modern, technicizált XX. század fékevesztettségével, a vallásos világkép a tudományossal, az álságos prüdéria a szexuális szabadsággal.
Beregi könyvének legnagyobb ereje számomra abban áll minden értetlenkedésem dacára, hogy hibátlanul megragadja a modern korszak hajnalát, magát a változást, ahogyan az egyik világ átalakul a másikká. Valahol a regény fő konfliktusa is ehhez kapcsolódik, ennyit még én is felismertem, csak valahogy ez elveszett a látomásokban. De ott van, és ezzel elgondolkodtatja az olvasót: hiszen nem lehet, hogy most is egy ilyen változó korszakot élünk meg? Nem lehet, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ezek a londoni polgárok? Nem lehet, hogy a technológiai fejlődés gyökeresen átalakít bennünket, de mi még ezt nem vettük észre, sőt, nem is sejtjük, mi vár ránk – ahogyan a XIX. század embere sem sejtette, mi vár rá a XX. században.”
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
