Csoóri Sándor emlékezete: becsületöngól belőve

„Talán vannak, akik úgy látják, hogy a Kádár-korszak bajuszos kultúrelhárítója, a három t (tiltott, tűrt, támogatott) kultúrpolitikájának megvalósítója minden torz értékrendje ellenére is a diktatúra kényelmes pozíciójában megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen. Megengedhette magának, hogy a tűrt, a megtűrt alkotókról, az útitársakról, akiknek életműve kiemelkedő értékeket mutatott fel, és akik lenyűgöző teljesítményt tettek le az asztalra, ne gyűlölettel, hanem inkább csak fanyalogva szóljon. De ne áltassuk magunkat! A tiltott és a tűrt kategóriák rugalmasak, határaik átjárhatók voltak.

Kitűnő példa erre éppen Csoóri Sándor, akit a Duray Miklós kitűnő könyvéhez (Kutyaszorítóban) írt előszaváért ugyancsak szilenciummal sújtottak. Illyés legalább csak az És számára lett a határon túli magyarság mellett való kiállásáért persona non grata, akitől a Válasz Herdernek és Adynak című írása miatt ebben a lapban többé nem volt szabad közölni semmit. Amikor viszont a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy Csoóri Sándorban látja szellemi örökösét, költészetének folytatóját, az ellentábor némely prominensei a gyűlölet és a gúny elegyével kommentálták a kijelentést: na, mi van, a parasztpárt vezért választott?

Ennek a diktatórikus hagyománynak az örökösei igen fájlalják és nem bocsátják meg, hogy a rendszerváltás után nem tehetik azt, amit előtte. Kulturális monopolhelyzetük megszűnt. Pedig ma is szívesen megtennék, különösen egy olyan »függelemsértés« miatt, mint amilyen a Nappali hold című esszé. Az agyonhallgatás vagy a szilencium helyett be kellett érniük azzal, hogy a halálhírt a baloldali szócső 11. oldalán közlik.”