Keresztények és jómadarak

„A szíriai keresztények egyedül azokon a területeken vannak biztonságban, amelyeket a kormányerők ellenőriznek. A keresztények vezetői ezt kétségbeejtő üzenetekben próbálták megértetni a Nyugattal, de eddig mindhiába. A nyugati kormányok azokat a felkelőket támogatták, akik nyíltan vagy fél szívvel, de összejátszottak az iszlám szélsőségesekkel. Így cselekedett az Orbán Viktor vezette magyar kormány is. Hazánk és Szíria több évtizeden át kiváló kapcsolatokat ápolt. A magyar egyetemeken végzett szír szakemberek otthonukban magas kormányzati posztokat töltöttek be, hazánknak jó híre volt Szíriában. Az Orbán-kormány ennek ellenére gondolkodás nélkül kirúgta Budapestről a szíriai kormány diplomatáit, jelezvén, hogy velük szemben az iszlamista felkelők mellé áll. Kereszténységről akkor szó sem esett.

Ennek fényében elég meglepő, hogy a Fidesz-kormány most »keresztényüldözés elleni« helyettes államtitkárságot állított fel, mégpedig az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Sokakkal ellentétben nem akarom kigúnyolni ezt a döntést. Önmagában nem kárhoztatható, ha a hitüket kisebbségben is megőrző keleti keresztényekkel szolidaritást vállalunk. Persze szerencsésebb, ha ezt nem a kormány, hanem a hívők és az egyházak közvetlenül teszik, ahogy templomi gyűjtések formájában már meg is történt.

De ha a kormány mindenképp részt akar vállalni ebben, akkor érthetetlen, hogy miért nem a Külügyminisztériumra bízza a keresztényüldözés elleni fellépést. A magyar kormány nem üldözi a keresztényeket (bár Iványi Gábor metodistái talán másképpen gondolják a dolgot), így nem egy belpolitikai kompetenciájú minisztériumra kellene bízni a dolgot. A koszovói, boszniai, szíriai, iraki keresztények érdekében egyedül a külügyi vezetés és a magyar diplomácia tudna érdemben fellépni. Annál is inkább, mert ezekben az országokban kormányunk eddig sziklaszilárdan a muszlim többségre hivatkozó erők mellé állt. Helyettes államtitkári poszt, szakértői, titkárnői és egyéb újabb állások kreálása helyett érdemesebb lenne külpolitikánk egyoldalúságát megváltoztatni Koszovó, Szíria és más országok esetében. Ehhez persze szakítani kellene az eddigi politikával, bizonyos konfliktust is vállalva szövetségeseinkkel.

A vallás és a politika viszonya örök és nehezen megválaszolható kérdés. Minden demokrácia az állam és az egyház szétválasztására épül. Az iszlám szélsőségesekkel éppen az a bajunk, hogy a szó szerint értelmezett vallási tanítást erőszakkal is rá akarják kényszeríteni a társadalomra. Európa ezen szerencsére már régen túljutott, és ilyen értelemben joggal féltjük laikus rendszerünket az iszlám fanatizmustól. Ez is belejátszik a migránsválság keltette indulatokba, és ezt nem szabad elfelejteni. De a megoldás bizonyosan nem a kereszténység állami propagandával történő megerősítése. A hívő embereknek maguknak kell elmélyedni a hitükben, Krisztus radikális szeretetet követelő tanításában.

Katolikusként számomra itt és most Ferenc pápa, Beer Miklós váci püspök és a magyar jezsuiták közvetítik ezt a leghitelesebben. Nyilván egyházam több más papja is ezt teszi, de menekültügyben tőlük hallottam a hiteles krisztusi tanítást. Ugyanakkor bármennyire tisztelem Ferenc pápát és követőit, belátom, hogy kormányzati szinten nem lehet mindenben és tökéletesen megvalósítani a keresztény tanokat. Éppen az állam és egyház szétválasztása okán, amit a szentatya is hirdet és támogat. Az viszont már a blaszfémia, a vallásgyalázás esete, ha valaki nyíltan vagy suttogva azt terjeszti, hogy Orbán Viktor vagy bármelyik más politikus képviseli a keresztény tanítást Ferenc pápával szemben. A magyar nyelv bölcsen az álszentség nevetséges példájaként említi, ha valaki »pápább akar lenni a pápánál«.

Beke Kata, a méltatlanul elfeledett egykori MDF-politikus egyszer felidézte gyermekkora egyszerű plébánosának örökbecsű mondását. A sokat tapasztalt pap szerint a keresztény ember úgy viszonyul az önmagát jó kereszténynek nevezőhöz, mint a madár a jómadárhoz.”