A baloldal esete Paks II-vel és az uniós üzletpolitikával

„Merthogy a jelek szerint sohasem volt cél az, hogy a paksi atomerőmű bővítésében nagyobb arányban vegyenek részt magyar vállalkozások. A kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy az Európai Unió akkor hagyja jóvá a nyilvánvalóan állami támogatással, a szakma által elfogadott gazdaságossági számítások nélkül készülő beruházást, ha az erre szánt összeg egy (jelentős) részéből német, francia, esetleg amerikai cégek is részesülnek.

Magyarország gigantikus orosz hitelt vesz fel azért, hogy abból 10–30 százalékot nyugati cégeknek adjon, és ezekből az adott országok is részesüljenek – tulajdonosként vagy az adóbevételeken keresztül. Magyarország orosz hitelből teremt munkahelyeket Nyugaton, támogatja az ottani növekedést, mindezt pedig egy olyan beruházással, amely generációkra adósítja el a magyar társadalmat.

(...)

Uniós felső szinteken is olvassák azokat a független szakértői jelentéseket, amelyek szerint a beruházás nem fog megtérülni, és a várhatóan komoly veszteségeket az adófizetőkre lehet – illetve kell – majd terhelni. Azt várhatóan az uniós szakértők is megállapítják, hogy piaci alapon a bővítés nem valósulhatna meg, azt pedig csak remélhetjük, hogy egyszer kiderül: mennyit »ártott« volna egy nemzetközi tender, amit – ha valóban a legjobb ajánlatot adták – egyébként is az oroszok nyertek volna meg.

Veszteséges működés, drága, a piacon csak termelési ár alatt eladható áram, több ezer milliárd forint költség – ráadásul az sem érthető, hova a nagy sietség. A nemzetközi energiapiac átalakulása, a technológia fejlődése mind abba az irányba mutatnak, hogy akár csak néhány év múlva is megalapozottabb döntést lehetne (lehetett volna) hozni.

Természetesen a bővítés körül már most forintmilliárdokban mérhető költségek merülnek fel, vagyis a »jól helyezkedő« hazai vállalkozások – főként kormányközeli szereplőkhöz köthetően – az első kapavágásig is vagyonokat kereshetnek a projekten. Valódi verseny nélkül. Nyugat-Európának és cégeinek pedig teljesen mindegy, hogy Magyarország, pontosabban az itteni adófizetők belevágnak-e az óriási veszteségek finanszírozásába. Ők köszönik, száz- és ezermilliárd forintban mérhető megrendelések fejében akár nyilvánvalóan zsákutcát jelentő projektet is jóváhagynak. Egyet kell érteni Lázár Jánossal, ez valóban az évszázad üzlete lehet. Csak nem a magyar állampolgároknak.”