Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Számos otthonban vannak még a polcokon videokazetták, melyek most hirtelen egy úttörő korszak tárgyi emlékeivé válnak.
„40 évvel a megjelenése után a VHS videomagnó nyugdíjba vonul. Egyszerre volt paradigmaváltó technológia és státuszszimbólum. Felnőttek tanulták lázasan a programozását, garázsokban és sufnikban nyíltak sorra a videotékák, gyerekek vágtak fel azzal az iskolában, hogy 4 fejes készülékük van. A videomagnó konkurenciát állított a mozinak, átalakította médiafogyasztási szokásainkat és támadást intézet a szerzői jogok ellen. Számos otthonban vannak még a polcokon videokazetták, melyek most hirtelen egy úttörő korszak tárgyi emlékeivé válnak.
Míg a VHS fénykorában olyan prémium gyártók készülékeire vágyhatott a (közép-európai) vásárló, mint a Sony, a National-Panasonic, a Telefunken vagy a Grundig, a videomagnó mellett végül már csak a nem olyan neves Funai tartott ki. Azonban a japán cég most bejelentette, felhagy a VHS készülékek gyártásával.
Véget ért tehát egy korszak, mely a színes televíziózás megjelenése óta a legnagyobb változást hozta az elektronikus médiában és otthoni tartalom fogyasztásban. Az 1980-as évek végétől már nem kellett hazasietni, ha meg akartuk nézni kedvenc sorozatunkat, de akár a világ végére is hajlandóak voltunk elmenni, ha ott egy jó videotékát találtunk. Munkahelyeken és iskolákban futótűzként terjedt egy-egy jó kölcsönző híre.
Nagybecskereken, a Délvidéken a magyar és szerb nemzet közti megbékélés mini szimbóluma is volt. Még a magyarul egy szót sem beszélő szerb tékások is beszereztek Kabos vagy Latabár filmeket, hogy még nagyobb üzletet bonyolítsanak. Hetente jelentek meg új címek, és ezekről a legjobb helyeken moziplakátok, fénymásolt kazetta borítók, rosszabb helyeken kézzel írt feliratok adtak hírt. Hirtelen azokkal kezdtünk el barátkozni, akiknek nagy VHS kazetta gyűjteményük volt. Nyári szünetben a gyerekek azon társaknál gyűltek össze, akiknek volt lejátszójuk. Sokan azonban, ahogy könyvet, úgy kazettát sem adtak kölcsön. Hamar tartalom gyűjtögetővé váltunk, talán még nagyon mértékben, mint az audiokazetták esetében.”