Vajon miért olvasunk fikciót, ahelyett, hogy kapálnánk vagy tőzsdéznénk?

„Azt tudjuk, hogy eléggé közel állnak hozzád a krimi noirok és az urban fantasyk. Honnan ered ez a rajongás? Hogy érintett meg először ez a világ?

Ez furcsa egyébként, amikor elkezdtem könyveket olvasni a kötelezőkön kívül, mindig a horrort preferáltam. Stephen King, Barker, Amerikai psycho: valamiért úgy gondoltam, hogy a horror a legszabadabb műfaj, ahol tényleg bármit lehet, és a többi, főleg a krimi, ehhez képest túlságosan »kötött«. (Most attól tekintsünk el, hogy a zsánerek a legritkább esetben léteznek »tiszta« formában, a horror, mint hatásorientált műfaj meg pláne nem.) Jó ideig ugyanígy voltam a fantasyvel is, A Gyűrűk Urán borzasztó nehezen rágtam át magam, végül talán Gaimantól a Tükör és füst c. novelláskötet meg a King-Straub párostól a Talizmán volt az, ahol a modern fantasy berántott. A krimi meg a noir sokkal később jött, már egyetem alatt: Varró Attilának volt egy kurzusa az ELTE-n, ahogy Hammettől Hjortsbergig végigvettük a hard-boiled irodalmat és a filmadaptációit. Itt sikerült tényleg megszeretnem a krimit, legalábbis ezt a formáját.

Hogy miért pont két rengeteg alműfajjal bíró zsáner urbánus változata izgat, annak talán van egy kis személyes vonatkozása is. Amíg fel nem vettek középiskolába, tök nagy szám volt, ha a faluból beutazhattam Szolnokra: egyrészt ott volt minden, amire az ember a kilencvenes évek közepén vágyhatott, antikvár könyvek, használt képregények meg másolt audiókazetták pult alól; másrészt meg belengte az egészet valami veszélyes misztikum, amit feldúsítottak a helyi pletykák. Hogy itten punkok vannak, akik szipuznak, cukrosbácsik, akikkel nem szabad szóba állni, meg persze lányok, akik simán smárolnak veled. Több mint tíz éve már Pesten élek, sose láttam semmi igazán durvát, de ez a városkép valahogy velem maradt, hogy a város az olyan, hogy itt bármit megkaphatsz, és a következő sarkon akármilyen mumus szembejöhet.

Szerinted miért szeretik olyan sokan ezeket a műfajokat világszerte?

Ez egy olyan kérdés, amiről összeírták már pár könyvtárnyi szakirodalmat, és még így sem találtak rá kielégítő választ. A klasszikus érv az, hogy a fantasztikus műfajok valamiféle eszképizmust elégítenek ki, miközben visszacsempészik a világba azt a misztikumot és varázslatot, ami a felvilágosodás után fokozatosan felszámolódott a nyugati világképben. De miközben a horrorban és fantasyben tényleg ott találjuk a folklór és a vallások kifacsart maradványait, ez az eszképizmus érv nem állja meg a helyét teljesen, hiszen ezek a szövegek nagyon sok esetben egyáltalán nem visznek jobb helyre, ráadásul a realista irodalmi hagyomány is egy »másik világba« visz, csak az jobban hasonlít a miénkre. Szar helynek érzed a hétköznapi valóságot, ezért menekülésképp olvasol egy kis Lovecraftot, ahol mindenki elfajzott halember és gonosz ősi istenek zúzzák szét a világot, a végén pedig meghal vagy megőrül a főhős? Ennek így nem sok teteje van.

A másik érv az szokott lenni, hogy a horrorhoz és a gótikához közeli műfajok segítenek egy ellenőrzött szituációban szembenézni a legáltalánosabb félelmeinkkel: rágódhatok azon, hogy egy senki vagyok az univerzumban és az őseim a tengerből másztak ki, mindezt anélkül, hogy valóban eltaposna Cthulhu. Ha túlparáztam, visszatérhetek a csendes kis életemhez, kikapcsolhatom a kellemetlen műsort. De ez megint igaz rengeteg nem-fantasztikus műfajra is, a háborús regényektől kezdve nagyjából az összes szöveg, aminek nincs happy endje, az iszonyatból ad kontrollált kóstolót. Akárhogy forgatjuk ezt a kérdést, a vége az, hogy vajon miért olvasunk fikciót, ahelyett, hogy kapálnánk vagy tőzsdéznénk.”