A magyar megmondóemberek esete az iszlámmal és a migrációval

Vendégszerzőnk, Sayfo Omar írása

Őszinte köszönet illeti Speidl Biankát a Mandineren megjelent, Abdelsamad Belhaj iszlámkutatóval készült interjújáért. Mély, de laikusok számára is érthető analízist olvashattunk a dzsihádizmus és a neoliberális gazdasági rendszer összefonódásának kockázatairól.

Külön kiemelendő, hogy olyan, a nyugati tudományos életben elismert kutatótót sikerült mikrofonvégre kapni, aki immár több, mint két évtizede vizsgálja az iszlám teológiáját és a muszlim társadalmak sajátosságait. Annál fájdalmasabb volt viszont az olvasás végeztével megnyitni a Facebookot és a hétköznapi valóságba visszazuhanva szembetalálkozni egy ismerős megosztásával, melyben az egyik „biztonságpolitikai szakértő” sztár okoskodott az európai iszlám veszélyeiről a közmédiának. A magyar politikára kivetített következtetés mindkét interjú esetében ugyanaz volt.

Mégis, a különbség égbekiáltó: egyik tudja, amit mond, a másik mondja, amit tud.

*

A magyarországi iszlám és a migráció körüli közbeszédet körüllengő hangulat egyre puskaporosabb. A szakmaiság pedig már az utolsókat rúgja. A „színvonal”, valamint annak megítélése, hogy ki mond „igazat” és ki „hazudik”, egyre inkább ideológiai síkra terelődik. Pedig attól, hogy valakivel egyetértünk, az még nem lesz jó szakember, vagy megfordítva, attól még lehet jó szakember valaki, hogy végkövetkeztetése nem kedves szívünknek. És azt se felejtsük el, hogy egy igazi szakember nem a politikától vagy közvéleménytől teszi függővé álláspontját.

Az iszlámmal foglalkozó magyar kutatóknak – még Magyarországon maradt része – kellemetlen helyzetben van. Vannak, akik munkájukba temetkezve várják, hogy elmúljon az őrület; mások pedig, engedve a média vagy politika csábításnak, becsatlakoznak a diskurzusba.

Sajnos ők komoly hátrányokat kényszerülnek leküzdeni. A korábbi ösztöndíj-lehetőségek zömét elmosták a háborúk, a főbb iskolák pedig mind az ELTE-n, mind a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen filológiai beállítottságúak, magyarán klasszikus szövegek elemzésével, értelmezésével foglalkoznak. Magyarországon a szociológiai, antropológiai irányzatok, amelyek az igazi kulcsot jelentenék korunk nagy eseményeinek megértéséhez, szinte teljesen hiányoznak. A nemzetközi kapcsolatok szakirány biztató, de egyelőre – támogatás híján – még gyerekcipőben jár, jeles képviselőit pedig lekötik egyéb, tornyokban álló kötelezettségeik.

A sajtónak olykor nyilatkozó, szakmájukban egyébként kiváló filológusok és iszlámkutatók sokszor könyvtárak mélyéről kényszerülnek megérteni, majd továbbadni, hogy mi zajlik Szíria frontjain vagy épp a párizsi külvárosokban. Ráadásul minél többet tud valaki, annál nagyobb bizonytalansággal küzd. Magyarország igazán kiváló, nemzetközileg is bizonyított szakértőit nem, vagy csak elvétve lehet mikrofonvégre kapni.

Nem meglepő hát, hogy iszlám és migráns ügyekben többnyire „biztonságpolitikai szakértők”, „külpolitikai szakértők”, „politikai elemzők” és egyéb hangzatos gumikategóriák képviselői szólalnak meg, akik szaktudásuknak hiányát határozott, hangzatos szólamokkal leplezik.

Hogy miért kéne iszlám és migráns ügyben megszólaló véleményvezéreknek érteniük a betolakodók kultúrájához, amikor ők vannak itthon? Természetesen nem kell. De akkor az őket szerepeltető szerkesztők feladata lenne, hogy a nevek alatti titulust lecseréljék „agitátorra” de legalábbis „aggódó honpolgárra”.

*

E sorok írója szívből hisz az európai kultúra nagyságában, és objektivitásra, a dolgok megértésére törekvő szellemiségének nagyszerűségében. Éppen ezért, különösen fájdalmas látnia, hogy ünnepelt magyar „szakértők” és véleményvezérek annyira látják cizelláltan az iszlám világot, amennyire egy kairói taxisofőr látja a Nyugatot.

Félreértés ne essék. Ezen írás tárgya nem az iszlám vagy a migráció megítélése. Fogadjuk el sztár „elemzőink” legradikálisabb véleményét és tekintsük a muszlimokat, migránsokat Európa testét emésztő ráknak. A mi véleményvezéreink és „szakértőink” tudománya azonban sajnos kimerül annak mantrázásában, hogy „hülye volt, aki hagyta elterjedni a rákot”, hiszen „a rák megöl”, ezért „a rákot ki kell irtani” és „áruló mindenki, aki szerint a rák nem öl meg.” Közönségük pedig hálás, hiszen végre valaki „kimondja az igazat”. Feketén-fehéren ugyan, de legalább nem okozva zavart az éterben, és látszólag kézben tartva a kormányrudat az egyre kegyetlenebb valóság, valamint a Meteon és a Napimigráns kiapadhatatlan álhír-folyamán.

Mivel „szakértőink” tudománnyal, szakirodalommal és egyéb „liberális handabandával” nem mérgezik elméjüket, nem is sejthetik, hogy a nagy kérdések magyarázatai, melyek mögött ők talányos összeesküvéseket sejtenek, a szakmai körökben sokszor az alapismeretek részét képezik. Mint ahogy azt sem láthatják, hogy Nyugaton már szakorvosok ezrei dolgoznak a betegség kezelésén, akik – egyelőre – valami fura okból kifolyólag úgy ítélik meg, hogy egy daganatos lábujj miatt egyelőre nem érdemes deréktól lefelé amputálni a pácienst.

A nálunk sokszor megvetés és nevetség tárgyát képező nyugatiak úgy próbálják precíziós műtétek sorát végrehajtani a rúgkapáló betegen, hogy közben még a ház is ég a fejük fölött. A mi „szakértőinknek” ezzel szemben még a nizzai, párizsi, müncheni frontoktól sok száz kilométerre sem sikerül megőrizniük higgadtságukat. Germánságára büszke exrendőr és egykori magyar titkosszolga egyaránt baltával próbál operálni. Ha pedig ez már valóban a háború, ahogy ők állítják, akkor mekkmesteri hozzáállásuk még ijesztőbb.

Pedig Magyarországon kiváló biztonságpolitikai szakemberek vannak, akik rangos helyeken publikálnak és még gyakorlati múlttal is bírnak. A köz- és egyéb médiumok hogy-hogy nem mégis többnyire az operatív szakmai múlttal rendelkezőket sztárolják. Olyanokat, akik noha kiválóan tudják, miként kell lehallgatni, körbevenni egy házat, berúgni az ajtót és ártalmatlanná tenni a bűnözőket, a nemzetközi biztonságpolitikához, migrációhoz, iszlámhoz egy közepesen tájékozott újságolvasó szintjén értenek. Forrásaikat – sokszor bevallottan – ideológiailag elkötelezett médiumokból merítik, és mivel releváns szakmai képesítéssel nem rendelkeznek, a riporter bólogat, a like-ok meg özönlenek, fel sem merül bennük, hogy a világ esetleg összetettebb, mint hinnék. Lelkesen szakértenek iszlám teológiáról, nyugati gettókról, terrorsejtekről, török puccsról, német, francia, belga belpolitikáról, ami éppen kell. A bölcsek kövével kezükben átfogó, hatékony megoldásokról beszélnek. Nem is sejtve, hogy okoskodásuk semmivel nem különb annál, mint amikor amerikai emberjogi aktivisták osztják az észt a magyarországi roma-integrációról: ideológiai alapon közelítik meg a kérdést, nem látják át az összefüggéseket, és persze kibicnek semmi sem drága.

Ha cinikusak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy „szakértőink” és véleményvezéreink esetében hasonló dilemma merül fel, mint amin sokszor ők merengenek a muszlim migránsok kapcsán: vajon ártó szándékú bomlasztók-e, vagy együgyű bábok, akiket valaki hátulról mozgat? Uram bocsá', elvtelen zsoldosok, akik pénzért, hírnévért bármire képesek?

De természetesen nem vagyunk cinikusak. Elfogadjuk, hogy valóban komoly szakértők, akik értenek a biztonságpolitika minden területéhez. Ebben az esetben viszont e sorok írója hazája jövőjéért aggódó magyar polgárként szépen kéri: Németország és Franciaország évtizedes társadalmi, kulturális, gazdasági, és immár vallási gondjainak megfejtése között szorítsanak már egy kis időt annak kifundálására is, hogy miként lehetne megoldani a magyar vidék akut szociális, társadalmi, integrációs és biztonsági gondjait, vagy akár csak rendet tenni az 1-es villamoson. Biztosan bagatell feladat lenne ekkora koponyák számára. És még a köztévé is boldogan leadná.