Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Nem ér semmit egy Kingtől vagy egy Barkertől származó elismerés sem, ha az olvasók „nem harapnak rá” egy szerző agyfrászt okozó ötleteire, de a horror zsánerében alkotó jobb tollnokok pontosan tudják, hogy mi kell a borzongást kereső olvasóiknak.
„A könyv szerkezetileg – időrendileg – nem lineáris. Az események fő sodrát időről időre a későbbi időkből származó újságcikkek, nyomozati anyagok, interjúk leiratai törik meg. Ezek kontextusba helyezik a szigeten történt eseményeket, bepillantást nyújtanak a kintiek (tudósok, katonatisztek) gondolataiba és az eseményeket kiváltó okokba is. A hátterében álló, csak sejtetni engedett »titkok« a regény végén egészen új, izgalmas nézőpontját villantotta meg a történetnek. Ez igen jó dolog, de általánosságban mégis elmondható, hogy kicsit sem vagyok ennek a stílusnak a híve. Ritkább az a regény, ahol eme fogás a műnek előnyére vált, mint az, ahol negatív irányba tolta az értékelésemet. Sajnos, itt is az utóbbi eset áll fenn. Nekem sokat rontott az élvezeti értékén a regénynek, hogy túl sokat tudtunk meg arról, hogy mi várható a könyv végén. Már eleve az is spoileres, hogy az újsághírekből azonnal látható, hogy mi történik a világméretű epidémiával, szóval azért izgulni teljesen felesleges – és nem is csak ezt az egy lényeges információt ismerjük meg túl hamar a szerző jóvoltából, illetve a szerkesztő lágyszívűsége miatt. De ez csak kisebb baklövésnek számít ennél az eredendően jó regénynél, ami amúgy igencsak élvezetes stílusban íródott, a végletekig nyomasztó volt és végig bizonytalanságban tartotta az olvasót a legfontosabb kérdésekben. Ki marad életben? És hogyan?”