Csak kapkodjuk a fejünket, közben felbomlik az 1989 óta ismert világ

„»Elég volt abból, hogy izgalmas időkben élünk«, idéz fel egy népszerű Twitter-posztot Európa egyik legjobb politikai hetilapjának 2016-ügyi cikke.

»A nemzetközi politika eseményei nyugtalanítóan rakódnak egymásra, az 1989 óta ismert világrend destabilizálódását látjuk.«

Sokkok és válságok korában élünk, ami azért különösen megrázó, mert nem tudjuk, hogy mindez csak átmeneti kizökkenés, vagy egy trend kezdete, aminek nem látni a végét. A konfliktusok száma ugyan nem változik lényegesen, de sok jel mutat arra, hogy a globális instabilitás korszakába érkeztünk. A legnagyobb geopolitikai fejlemények mind ehhez kapcsolódnak: a Közel-Kelet, az európai biztonsági rend, és az EU destabilizálódása. Eközben fontos társadalmi változások is zajlanak, egyre többen dühösek az elitre, mert a globalizáció, a szabadkereskedelem és a migráció áldozatainak tartják magukat. A düh pedig a Brexit, Trump, a francia Front National, a német AfD és a hasonló szervezetek felemelkedését hozza magával.

Olyan erejű változások még nincsenek, mint mondjuk 1989-ben, de azt már látni, hogy a globális bizonytalanság lehet az új alaphelyzet, és a kilencvenes évek világa már nem jön vissza.

Nem lehet pontosan meghatározni, mikor csúszott félre a stabilitás, de az biztos, hogy szeptember 11-nek és az iraki háborúnak sok köze van ehhez.

Az iraki háború két fontos következménnyel járt. Összeomlott az iraki állam, ezzel felemelkedett a terrorizmus a régióban, ebből született az Iszlám Állam. Az iraki háború egyben az amerikai katonai túlterjeszkedés csúcspontja is volt, így pedig az új elszigetelődés kezdete. Obama ezután már inkább a kivonulásokat támogatta, és inkább a Csendes-óceáni térségre akart koncentrálni. Ezért nem küldött katonákat Szíriába, még akkor sem, ha tudta, hogy elszabadult a helyzet.

És mivel más sem tartja fenn a rendet (Kína egyelőre nem jelentkezett be a szerepre, az EU nem is lenne képes rá, Trump győzelmével pedig a NATO-nak is vége lehet a mai ismert formájában), ez a vákuum hosszabb távon fenmaradhat.

A gepopolitikai bizonytalanság másik oka az Arab tavasz a Közel-Keleten, amit a gazdasági elégedetlenség és a gyors népességnövekedés robbantott ki, végső soron mégsem demokráciát, hanem káoszt, szektariánus háborúkat és destabilizációt hozott.

A régi struktúrák összeomlottak Szíriában, Irakban és Líbiában. A régi gyarmati határok felbomlottak, a destabilizáció pedig már Törökországot is elérte, ahol a politikai iszlám és a szekuláris hagyományos összecsapása már polgárháborúval fenyeget. Mivel pedig Törökország az ütközózna Európa és a Közel-Kelet között, minél inkább eltávolodik a nyugattól, annál közvetlenebbül fogja Európa érezni a közel-keleti káoszt.

Ez az egész viszont nem lett volna ilyen erős hatással a nyugatra, ha közben nem bizonytalanodtunk volna el a saját értékeinkben.

Miközben a terrorizmus a mindennapi életünket, a nacionalista populizmus a politikai kultúránkat fenyegeti. 2007 óta abban sem vagyunk biztosak, hogy a kapitalizmus működik. Sok európai országban alacsony a növekedés, magas a munkanélkülség és nő az egyenlőtlenség. A dühös szavazók miatt felemelkedett nacionalista populisták Putyinnal szimpatizálnak, erősítik a muszlimellenes hangokat, az EU végéről álmodoznak, belülről gyengítik.”