„Számomra ő a magyar protestáns hagyomány, vagy inkább hagyományok egyik meghatározó áramának, a rendkívüli intellektuális igényességgel, műveltséggel, olvasottsággal párosuló, a kálvini racionalizmushoz és erkölcsi szigorhoz visszanyúló tanításnak egyik leghatásosabb képviselője volt a magyar szellemi életben.
Nem csupán a Protestáns Szemlére gondolok, s nem is egy igényes szakkollégium létrehozása körüli erőfeszítéseire (mert tisztában volt azzal, hogy egy egyetem ma már meghaladja az erőnket), hanem egy olyan kötetre, amelyet talán nem annyira szokás manapság idézni. Hiszen kedvenc szerzői között csupa római katolikus tűnik fel: Márai, Ottlik, Kosztolányi, s maga EP is. (...)
Amit a posztmodern gondolat és irodalomtudomány megismertetése és elterjesztése érdekében tett, ennek a gondolatnak, észjárásnak szerves folytatását jelentette. S persze lázadás is volt mindez, akár fiatal tankönyvíróként, akár idővel szintézis szerkesztő professzorként lépett fel előbb a lassan szocreálból újra reállá váló hagyomány ellenében. S ennek jegyében mondhatjuk, hogy a magyar irodalomnak történetei vannak, de e történetek mind a magyar irodalomé.
Béke vele.”