Héják és galambok

„Rossz lóra tett Donald Trumppal Orbán Viktor – állítják egyesek azokra a közvélemény-kutatásokra hivatkozva, amelyek szerint a magyar lakosság mindössze húsz százaléka szimpatizál a republikánus elnökjelölttel. Van azonban egy olyan gyanúnk, hogy ez az arány változni fog, nem kis részben éppen a miniszterelnök tusnádfürdői beszédének hatására. A jobboldal híveinek szemében mindenképpen jó pont lehet, hogy Trump éppúgy a liberális dogmák és a politikai korrektség kérlelhetetlen kritikusa, mint Orbán. Első pillantásra kül- és biztonságpolitikai álláspontja is egybeesik azzal, amit a hazai jobboldal régóta gondol a világról. De csak első pillantásra.

Az kétségkívül sokak tetszésével találkozhat, amit Orbán Viktor is hangsúlyozott, jelesül hogy Trump szerint az Egyesült Államoknak fel kellene hagynia a demokrácia exportálására tett kísérletekkel. Ez érdekes fordulat, mivel évtizedekig a republikánusok számítottak héjáknak ebben a kérdésben, míg a demokraták inkább galamblelkűnek bizonyultak. Most viszont Hillary Clinton tűnik héjábbnak a héjánál, miközben Trump a demokráciaexport puszta visszafogásánál jóval tovább menne a galambdúcba való visszahúzódás terén. Újságírói kérdésre kijelentette, hogy elnökként nem sietne rögtön egy megtámadott NATO-tagország segítségére – előbb megvizsgálná, eleget fizetett-e be az adott ország a NATO-ba, és mindent megtett-e saját védelme érdekében.

Nehéz elképzelni, hogy magyar szemmel – saját honvédelmi potenciálunk ismeretében – mi lehet vonzó a katonai szövetség e felfogásában. Különösen a hazai jobboldalon, ahol Oroszország ugyan nem jelenik meg agresszorként – a New York Times említett kérdése a balti államok esetleges orosz megszállására vonatkozott –, de máskülönben a migrációs válság kezdete óta állandó a globális fenyegetettségtudat. Azt is látni kell azonban, hogy a jobboldali közvélemény egy része szerint nem Amerika védelmére szorulunk, hanem éppen Amerika miatt szorulunk védelemre. S itt nem pusztán arra az egyébként jogos kritikára gondolunk, hogy az Egyesült Államok nagyban felelős a Közel-Kelet stabilitásának megingatásáért. Hanem arra a jóval vadabb feltételezésre, amely szerint maga Amerika irányítja a migránsáradatot, ezzel gyengítve a riválisának tekintett Európát.

Csakhogy a mai Európai Unió nem globális politikai játékos, vagyis nem lehet Amerika olyan riválisa, amelyet így kellene gyengítenie. Amerika inkább piacot lát Európában, és elsősorban kereskedni akar vele, ahogy azt a – szintén joggal bírált – TTIP-tárgyalások is mutatják. Ha pedig a kontinens bármelyik országa katonai segítségre szorul, előbb remélheti azt az Egyesült Államoktól, mint bárki mástól. A hazai közbeszédben gyakran felmerül ugyan, hogy Amerika mindig cserbenhagyott bennünket, de ha tágabb perspektívából nézzük a dolgot, máris másfelé billen a mérleg. Hitlert aligha lehetett volna megállítani Amerika hadba lépése nélkül, s bár Sztálin rá tudta tenni a kezét Európa keleti felére, a hidegháborút Amerika nyerte meg – többek között nekünk. Ha Nyugat-Európán múlott volna, ma is orosz fennhatóság alatt élnénk, ha pedig az egyoldalú leszereléspárti – szovjet szemmel: hasznos idióta – haladó nyugati értelmiségen, akkor talán nem is élnénk. Vagyis lehet sok mindenért kárhoztatni az Egyesült Államokat, de mégis ki másra számíthatnánk katonai konfliktus esetén? Erre jön Trump, és azt mondja: jobb, ha rájuk sem számítunk.

A magyarok békevágya rendkívül nemes dolog, de – némi képzavarral élve – ha már galamb az ember, nem árt, ha nem csak galambokkal barátkozik. Egyébként létezett egy, a galambnál is békésebb madár, a dodó. Ki is halt annak rendje s módja szerint.”