Paul Tremblay: Szellemek a fejben – Nem túl para jelenségek

„A felnőtt Merry és a riporternő párbeszédei kínosan nyögvenyelősnek hatnak, a sokkoló(nak szánt) utolsó lapokat leszámítva különösebb hatással nincsenek a történetre, a nagyobb baj azonban, hogy a blogger-lány kifejezetten irritáló figura, egy megszállott horror-geek elrajzolt, affektáló paródiája, hiába sorolja a filmes utalásokat, ha egyszerűen nem érdekes, amit mond (ezen a személyéhez köthető csavar sem vátoztat, sőt, annak ismeretében zavaró csak igazán a jelenléte).

A regény horrorjelenetei vizualitásukban leginkább a napjainkban James Wan és tettestársai által unásig erőltetett szellemházas-démoni megszállásos vonalhoz állnak közel, ami nem a legjobb ajánlólevél, de szerencsére működnek, profin megírtak, hátborzongatóak és élvezetesek, még ha nem is túl eredetiek (a számtalan klasszikus és kevésbé klasszikus előképre az Ördögűzőtől a Parajelenségekig maga Tremblay igyekszik lépten-nyomon felhívni a figyelmünket).

Lehet, hogy szociális érzéketlenségemet jellemzi, elképzelhető, hogy horror-túladagolásban szenvedek, és egyre kevesebb dolog van, ami meg tudna hatni, de be kell vallanom: a regény kezdetétől folyamatosan emlegetett, vérfagyasztónak és letaglózó erejűnek beállított végkifejlet nem igazán tudott földhöz vágni. Az események drámaiságát érzékeltem ugyan, olvasóként azonban egyetlen szereplő sem került annyira közel a szívemhez, hogy megkönnyezzem sorsukat, ezért pedig kénytelen vagyok ismét a darabos narrációt felelőssé tenni: Tremblay nem enged igazán közel a karaktereihez, nem hagyja, hogy alámerüljünk a Pokolban, csak felvillantja a rémségeket, hogy aztán (akaratunk ellenére) megóvjon a kárhozattól. A Szellemek a fejben ijesztget, de nem okoz rémálmokat, folyamatosan nyugtalanít, ám nem kavar fel, nem hatol mélyre, csak felületi sérüléseket okoz.”