A diadalmas dilettáns

„- Nem akarja maga közvetíteni Rióban a cselgáncsot?

- Végülis miért ne, egyszer láttam egy birkózó unokatestvérének kisfiát messziről... Bár nem száz százalék, hogy ő volt az.

Csakis így folyhatott le az a casting, mellyel a köztévé dzsúdókommentátorát csalhatatlan szimattal kiszűrték a hozzáértők sűrű tömegéből. Nem arról van szó, hogy nem elég gördülékenyen fogalmaz vagy nem elég empatikus, más esetekben ilyesmiken háborgott eddig a közvélemény. Egyszerűen és nyilvánvalóan semmit sem ért konkrétan ehhez a sporthoz. Az összes többihez biztos rengeteget. Kijelenti, hogy a dzsúdót és a cselgáncsot Japánban tornaórán tanulják. Na persze, Brazíliában meg a focit és a futballt, ezt a kettőt. 

Jó néhány meccset néztem, egyetlen egy dobás japán vagy magyar neve el nem hangzott a válldobáson kívül. A leggyakrabban látható technikákat, a csípődobást, a tai otoshit, a de ashi barait, a hane goshit, a tomoe nagét, az uki wazát fel nem ismeri. Se kis külső horog, se nagy külső, se fejen átdobás, se söprés, se kaszáló csípő, se kiemelés. Nem tűnik fel neki, ha egy dobás kontrából vagy kombináció révén születik. Elvégre mindent nem tudhat, csak egy csóró kommentátor. Ez olyan, mint leszúrt rittbergerek, dupla axelek és társaik nélkül szólni a műkorcsolyáról. Vagy les, tizenegyes, szabadrúgás szavak használata nélkül a fociról. 

A földharc sem jár jobban, itt a szűzi kolléga teljes homályban tapogatózik. Őszintén ámul, hogy a forgatásért, mögékerülésért nem jár pont (nyilván mert birkózásban igen). Nem érti, hogy a leszorítás nem leszorítás, míg a felül lévő versenyző (egyébként tori vagyis támadó) lábát a védekező (avagy uke) két láb közt tartja. Nem érti, hogy ha valaki feláll, a földharc megszűnik, állásból kell indulni.

Az egyik versenyző fuldoklik, feje lilul, homloki ere kidagad, lekopogja, vagyis feladja, mert meghalni nem akar. Ennél nyilvánvalóbb nem lehetne, hogy fojtják. Mire szakértőnk leszorításról beszél, meg hogy »feladta, ezért aranyponttal győz a másik«. Ki osztogatja ezeket a csinos pontikákat, melyekről cselgáncsos pályám tizenöt éve alatt semmit se hallottam? 

Barátunk a karfeszítésre néha rásüti, hogy leszorítás, máskor hogy fojtás. Ha valaki felpattanva kimenekül a leszorításból, az »milyen mókásan fejre állította ellenfelét«. Ha valakinek sikerül kiszabadulnia a présből, azt »hű, de megszorongatják most, nem lennék a helyében«. Holott az illető boldog, hogy megmenekült, a másik meg bosszús, mert már körme között volt az ellenfél.

Nem rendszerről, nem is politikáról beszélek, csupán egy emberről és szakmai minimumról. Sajnos a cselgáncsközvetítéseknél gyerekkoromtól körülbelül ugyanez a helyzet. Miért nem lehet kiskománk mellé odaültetni valamelyik edzőt vagy a Judo Szövetség egyik ráérő tagját hülyeség-elhárítónak? Neki magának miért nem jut eszébe, hogy: hoppá, hiszen ehhez én nem értek. Miért nem néz oktatóvideókat a youtube-on, mikor milliónyi van? Miért nem olvas utána? Túl sokat akarok?

Legyen elég annyi, hogy Rióban szépen süt a nap, és neki kedve támadt utazni? Annyira, úgy látszik, nem erős a fény, hogy egyesek képéről lesüljön a bőr.”