Attól tartok azonban, bármelyik szomszédomhoz mennék is át, egyikük sem tudná, miről is van szó igazán. S ha gondolatban beszélgetést kezdeményeznék ismerőseimmel, barátaimmal, akiknek a többsége nyilván a mai magyar református egyháztársadalomból kerül ki, nagy valószínűséggel az derülne ki, hogy fogalmuk sincs, ki ez a Rihanna, vagy ha tudják is, egyáltalán nem érdekli őket, hogy miként is szerepelt a Szigeten. Ez nyilván abból adódik, hogy az a kulturális csoport, réteg, környezet, közösség, amelyben én élek, nem tekinti a Rihanna-jelenség, avagy a Sziget-jelenség által képviselt kulturális értékvilágot a maga számára mérvadónak. Tud róla nyilván, de valójában nem érinti meg. (...)
Nos, itt jön a probléma. Itt van ez a társadalom, amelyet nyilván összeköt valamiféle közös érzület, de azon belül a különböző csoportokban megtestesülő kulturális világok között szinte áthidalhatatlan szakadék van. Az egyik zokog a Rihanna koncert okozta csalódás miatt, a másik meg azt sem tudja, ki az a Rihanna. De ez még önmagában nem is lenne baj. Megszűntek az egységes közösségi kultúrán alapuló társadalmak, s ettől kezdve nincs, ami meghatározza a kulturális kánont. Az, hogy mi a normatív műveltség része, szemléleti kérdés. Az egyik nem tudja, ki az a Rihanna, a másiknak lövése sincs arról, hogy Húsvét minek az ünnepe. Mondható az természetesen, hogy egy zárt szubkultúrában élek, hiszen nem tudom, ki az a Rihanna. De mondható az is, hogy az él egy zárt szubkultúrában, akinek fogalma sincs arról, mi az, hogy Húsvét. Nincs közös kultúra, mert nincs közösen elfogadott kulturális kánon. Ettől kezdve már csak az a kérdés, kinek a szubkultúrája a domináns.”