Különvélemény: A Potter-dráma olyan, mintha fanfiction lenne

Bár el tud egymás után telni néhány nap úgy, hogy nem jut eszembe a Harry Potter, nagyon szeretem, mondhatni, rajongok főleg a jelenségért, különösen a regényekért. Megvannak a (főleg karácsonyi időszakra időzített) újraolvasási dömpingjeim, a „hallgassuk meg a film zenéit a hangulat kedvéért” fázisaim, és a Pottermore-ral is beosztattam már magam a házamba (Hollóhát, bár gimi alatt még griffendéles voltam, csak az új oldal miatt újra ki lehetett tölteni a tesztet, én meg azt gondoltam, miért ne.)

De mindezek ellenére én azt mondom, néha a jóból is megárt a sok. Számomra a Roxfort megmentésével véget ért ez a történet, és a könyv epilógusával, valamint a nyolcadik film utolsó jelenetsoraival a rajongásom ellenére sem nagyon tudtam mit kezdeni. Elhiszem, hogy a szálak elvarrása, a posztvoldemorti világ békéjének hangsúlyozása és a folytonosság éreztetése volt a cél, de valahogy mégsem éreztem szükségét, hogy tudjam, melyik másodrangú szereplő melyik harmadrangú szereplővel házasodott össze, majd melyik elsőrangú szereplőkről nevezték el vagonnyi gyermeküket. Úgyhogy mikor megtudtam, hogy a Cursed Child javarészt Harry Potter fiáról fog szólni, két dolog jutott eszembe: 1. ez engem így nem feltétlenül érdekel, 2. persze, hogy el van átkozva az a gyerek. Hiszen Albus Perselusnak nevezték el a szülei.

Nagy örömmel mondhatom azonban, hogy a dráma sokkal élvezetesebb és okosabb, mint azt a hírek alapján előzetesen feltételeztem. Nem hazudok, azért hiányzik belőle néhány tipikusan potteres elem, amiért kár, de ezt nem annyira a szándék hiányának, mint inkább a színpadra való alkalmazás nehézségeinek tudom be. A történet, a régi és új karakterek, a könyvek fontos pillanatait említő részek képesek felidézni azokat az érzelmeket, amiket a „régi” részek iránt éreztünk – nem is csoda, hogy a legtöbb ismerősöm, aki túl van a Cursed Childon, azonnal szalad újrakezdeni az egészet a Bölcsek kövével.

De fontos, hogy itt javarészt csak „megidézés” van, és ennél nem több. Saját jogán a Cursed Child nem hiszem, hogy valaha is lesz annyira ismert és ikonikus, hogy eszünkbe jusson mondjuk Harry Potter 8.-ként emlegetni. Nem is nagyon tudom ezt úgy igazán, valóban teljes értékű folytatásnak tekinteni, annak ellenére, hogy egyébként nem rossz és nem hülyeség. A drámaformátum természeténél fogva egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy olyan atmoszférát és részleteket adjon az olvasóknak, mint a regények, hiszen ez majd az előadás dolga, aminek ez a kvázi szövegkönyv csak a gerince. Amiben azonban egy dráma erős lehet, azok természetesen a párbeszédek, a konfliktusok, és e tekintetben nincs okunk panaszra, akadnak kifejezetten izgalmas és bájos jelenetek.

A koncepció maga amúgy kifejezetten nagyszerű: az egész darab gyakorlatilag arra épül, hogy a Harry Potterék múltjában mi hol dőlt el, és milyen lenne a jelen, ha a múltban valami máshogy alakult volna. Ez fantasztikus ötlet, ugyanis ez a terjedelem (és a darab játékideje, hiába két estés az előadás) úgysem lett volna elég arra, hogy nulláról felépítsen egy új történetet új szereplőkkel, az viszont, hogy új karaktereket keverjen a már ismert és szeretett történetbe, működhet. Ráadásul ez lehetőséget ad jó néhány fanservice jelenetnek, lehet nosztalgiázni, egyes események alternatív befejezésein gondolkodni.

Kissé fanfiction szagú így az egész, de nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehetett volna másként csinálni. Ugyanakkor az internetes barangolásaink során belefuthatunk olyan cikkekbe, összeállításokba, melyekben a szemfüles olvasók logikai bukfencekre mutatnak rá, és sajnos némelyüknek még igaza is van. Én ezeket most első olvasásra nem láttam, bár azt én is éreztem, hogy vannak elemek a történetben, amik enyhén légből kapottak.

Harry, Ron, Hermione és még néhányan a régiek közül igen sokat szerepelnek, bár kétségtelen, hogy eltelt az idő. Nehéz eldönteni, tetszik-e, amit látunk, ráadásul a történet ilyen-olyan fordulatai miatt valahogy mindig lesz lejjebb, és ami engem illet, nem vagyok biztos benne, hogy ez jót tesz a karakterek történetének. Van egy határ, amelyet nálam már a hetedik könyv és nyolcadik film vége is feszegetett, és egy-két ponton a Cursed Child át is lépte. Mondjuk ki: én soha nem akartam megtudni, milyen Harry Potter, amikor a gyerekével veszekszik.

És nem azért, mert homokba akarom dugni fejem, és nem ismerem el, hogy igen még neki sem lehet könnyű gyereket nevelni, hanem azért mert a hét rész alatt Harry Potteré egy teljesen másfajta történet volt. Nem a legjobb kifejezés, de valahogy illetlenségnek érzem. Mint mikor iskolás korunkban összefutottunk a szupermarketben egy tanárral. Persze, hogy szokott ő is vásárolni, de valamiért furcsa érzés a saját szemünkkel látni is ezt. Az pedig még csak a jobbik eset, mikor a szereplők azért viselkednek tőlük szokatlan módon, mert… ezt elmondani spoiler lenne, de maradjunk annyiban, hogy van, mikor érthető, kinek mi a baja. De van sajnos olyan pont, ahol a Dologtól függetlenül abszolút karakteridegen mondatok hagyják el bizonyos szereplők száját, sőt, ne adj isten fény derül olyan múltbéli tettükre, ami egyszerűen összeférhetetlen az előző hét könyvvel.

Bár a következetlenségre nem mentség, az indokolt, megalapozott karakterváltozásokat úgy is felfoghatjuk, mint a most már igencsak felcseperedett Potter-generáció aktuális élethelyzetének lenyomatát: volt hét varázslatos, kalandos kamaszkori évünk, most pedig itt van a totálisan másfajta problémakör, egy másfajta kihívás. A darab gyerekszereplői sem pont olyan lelkesek és „varázslatosak”, mint Harry-ék voltak. Szüleik által rájuk hagyott örökségük teherként nehezedik a vállukra, ami nem is meglepő. Viszont nagyon kedvesek, szerethetőek, az én személyes kedvencem például a kis Malfoy, amire egyáltalán nem számítottam, de így lett.

Harry Potter-rajongóknak abszolút kötelező darab, fontos megismerni azért a történetnek ezt az oldalát, ezt a plusz kiegészítőjét, még akkor is, ha van benne néhány elsőre kicsit elrugaszkodottnak tűnő gondolat, de inkább a hangulat és a nosztalgia lesz az, ami a legtöbb olvasóra hatással lesz, nem a valós történések. Meglepődnék, ha valakinek ez válna a kedvenc Harry Potterrel kapcsolatos történetévé, de panaszra azért nem lehet okunk. J. K. Rowling nagyszerű szerző – ha ő írta volna meg ezt a történetet, talán kirobbanóbb lenne a lelkesedésem. Így, hogy a drámához csak a sztori főbb pontjait adta meg, illetve egy jóváhagyást a végén, más kicsit az eredmény.