Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Mostanában egyre többször találok korrelációt nosztalgia és szellemi hanyatlás között (örök cinizmus), és nagyon úgy néz ki, hogy jobban megéri az alkotóknak visszanyúlni harminc évvel korábbi anyagokhoz, mint újat alkotni.
„A történet mindvégig kiszámítható, bár az ötleteket jól keveri és ismerős cliffhangerei is visszacsalogatnak egy-egy rész után. Az antagonisták egyáltalán nem árnyaltak, de legalább élvezet utálni őket, látni, ahogy pórul járnak. A sorozat nem bánik szűkmarkúan az utalásokkal, de ezeket sohasem megakasztó vagy kérkedő módon tolja elénk. Igazi főszerepet kap minden, ami legalábbis kis részben eredetinek mondható, és hát a lenyírt hajú Millie Bobby Brown a különös 011 szerepében is valami kísérteties, semmihez sem hasonlítható jelenség.
Képes karakteres, érdekes, szép lenni ez a sorozat még úgy is, hogy szenvtelenül (sőt büszkén) mindent korábbról másol, de a Super8-hez képest sokkal több újdonságot, egyediséget is tud mutatni (bár ahhoz a filmhez hasonlóan, itt is a szörny okozza a legnagyobb csalódást, a számítógéppel generált karakter rémesen mutat az egyébként nagyon szépen megalkotott korhű díszletek között, kihagyott ziccer, pedig még utalnak is a The Thing szörnytechnikájára).”