Akarod látni, mi lett volna, ha? – Blake Crouch: Sötét anyag

Barátok között, befordulósabb pillanatokban olykor-olykor szóba kerül: Van valami, ahogy utólag szívesen másképp csinálnál? Elégedett vagy a döntéseiddel és azzal, ahová vezettek? Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy lenne olyan ember a világon, aki még soha egy pillanatig sem gondolkodott ezen – azt viszont, hogy sokan mondanák azt, hogy nem bánnak semmit, nagyon is. Ha racionálisan végiggondoljuk, láthatjuk, hogy csak az időt és az energiát pazaroljuk akkor, amikor azon tanakodunk, a múltnak melyik pontján kellett volna valamit máshogy tenni. Amíg nem tudjuk pontosan, és amíg nincs lehetőségünk visszamenni és kezdeni valami az információval, addig ez csak elmélet marad, egy nagy nyomasztó „ha”.

Blake Crouch regényében, a Sötét anyagban ez a „ha” nemhogy törlődik, hanem hirtelen átalakul „is”-sé. Jason Dessen (családfenntartó egyetemi tanár, korábban ígéretes kvantumfizikus, aki önmegvalósítás helyett inkább a biztosra játszik) története nem arról szól, mi lett volna, ha múltbéli, sorsfordító döntéseit máshogy hozza meg, hanem arról, hogy az alternatív eredmények minden egyes lépés hatására szaporodnak, szaporodnak… és valahol léteznek is.

Crouch kellemes mennyiségű forgatókönyvet nézet meg Jasonnel és velünk ahhoz, hogy megértsük a lényeget, és lássuk, milyen lenyűgöző, intenzív, de egyben sokkoló és veszélyes lenne az a világ, amelyben lehetőségünk lenne életünk máshogy alakult verzióiba akár csak betekintést nyerni, nemhogy helyet foglalni és élni benne. Nagyon kézenfekvő módon egy „családos” és egy „karrierista” életet állít egymással szembe a szerző, melyek között egyensúlyt találni (esetleg dönteni) amúgy is nagy dilemmája a modern embernek, bár ennek a történetnek nem dolga, hogy érveljen egyik vagy másik mellett, nem is teszi, nem ez a lényeg.

Abban a kérdésben viszont, hogy csak azért, mert a tudomány képes felderíteni és elérni dolgokat, nekünk feltétlenül bele kell-e azokat építenünk a mindennapjainkba, állást foglal: csak nagyon óvatosan, de inkább egyáltalán ne. Itt mindössze egy ember használta (látható eredménnyel) azt a vívmányt, amely lehetővé teszi a multiverzumban való közlekedést, és óriási káosz kerekedett belőle, életek mentek tönkre – mi lenne, ha nyilvánossá és elérhetővé tennék ezt a módszert, és mindenki agyba-főbe elkezdene turistáskodni a párhuzamos valóságok között? Arról nem szólt a fáma, hogy a multiverzum képes-e egyszerűen ERROR-t jelezni, összeomlani és ezzel világvégét okozni, de én erre tippelek. Bár közel sem vagyok kvantumfizikus.

A könyv sem igazán filozofál ezen, mármint nyíltan. Egyszer-egyszer talán a főszereplő gondolatai között megjelenik, hogy mi történne a világgal, ha mindenki tudná azt, amit ő, de még csak választ sem próbál erre keresni. A történet ennél sokkal szűkebb, személyesebb, Jason és családjának személyes drámája áll a központban. Pont ezért a regény science ficton része – bár így is gondolatébresztő – csak pont annyira kidolgozott, hogy érthető legyen, mi miért lehetséges, de nincsenek másfél oldalas fizikai eszmefuttatások, nem is hiányoltam.

Ez pont elég, és szépen aládolgozik a történet feszült thriller-vonulatának. Egy elolvasott könyv alapján még nem mondhatjuk, hogy az adott író stílusának szakértői vagyok, de a Sötét anyag alapján úgy látom, Crouch feszesen, izgalmasan ír, soha egy pillanatra sem hagyja, hogy a figyelem vagy az érdeklődés lankadjon. Sokszor azon kaptam magam, hogy nem is kifejezetten az érdekel, hogy mi lesz Jason következő lépése, hanem hogy annyira könnyű és lendületes az írás, hogy a maga a szöveg visz magával. A villamos meg egy megállóval tovább, mint szerettem volna.

Ha nagyítóval vizsgálnánk, bizonyára találnánk benne kevésbé sikerült pontokat, jómagam valamiféle hiányérzettel küzdök, amit nehezen tudok megindokolni. Talán arról van szó, hogy a tempó és a feszesség nem párosul mindig a mélységgel és intenzív érzelmekkel, kicsit kiszámítható, hogy mikor kell bekövetkeznie az akciónak, mikor a fordulatnak, mikor a nyugvópontnak, és talán ez a meglepetés-nélküliség gátolja meg abban, hogy igazán emlékezetes regény legyen. A történetben egyébként mindössze egy ponton szúrtam ki következetlenséget, de valamiféle nyakatekert magyarázat arra is lehet, viszont ezen felül minden más, ami gyengeségnek vagy hibának hathat, szerintem nem szerzői mulasztás, hanem jelzőfénye annak, hogy jó viszonyban vagyunk-e az ilyen zsánerű könyvekkel, vagy sem.

Nem vettem észre, de minden jel arra utal, hogy valami egy elhagyatott pusztaságban élek egy kő alatt, mert a szerző korábbi, szép sikereket elérő munkája, a Wayward Pines-trilógia (valamint az abból készült sorozat) teljesen kiesett a látószögemből, de a Sötét anyag olyan lendületes, izgalmas, szépen összerakott regény, hogy a hatására kifejezetten kíváncsi lettem Blake Crouch munkásságára – visszamenőleg és a jövőben egyaránt.

*

Horváth Vivien magyar szakos bölcsészként végzett 2015-ben. Azóta a könyvszakma lelkes újoncaként tengeti napjait. Szerkesztget, fordítgat, elszántan utálja a kort, amelyben élünk, de annak azért örül, hogy feltámadt a geek kultúra, mert így sokkal otthonosabbnak érzi a világot. A Mandiner.sci-fin kívül saját blogján és az SFmagon publikál.