Monumentális előjáték – Anthony Ryan: A várúr

„A cselekmény jó részét az teszi ki, hogy a szereplők mennek A-ból B-be, de ez nem válik unalmassá. Egyrészt azért, mert jó módszer arra, hogy megismerjük az Egységes Királyság népeit, mint a lonakok, a Seordah Sil vagy a Meldenei-szigetek hajósai. Másfelől az első kötethez hasonlóan a karakterek nagyon erősek, és az erőviszonyok, kapcsolati rendszerek dinamikusan változnak. Külön öröm, hogy a regényben a nők nem csak csinoska dekorációk. A két önálló történetszálat kapó nő, Lyrna és Reva különböző módon, de ellenállhatatlan erőt képvisel. Reva harcosnő, akit az Atya áldása kísér, Lyrna igazi uralkodó, aki nem karddal harcol, hanem ésszel. De a világ és a csaták sorsa a regényben mindenhol a nők kezében van. Boszorkány, harcos, királynő, bölcs tanácsadó, irányító feleség, démoni csábító – mindegyik történetszál középpontjában ott áll a gyengébbiknek mondott nem egy alakja, ráadásul ők sokszor jobban megírt, élettelibb, plasztikusabb karakterek, mint a férfiak.

Stílusában A várúr kicsit lazább, mint az első kötet volt, még humornak is van hely néhol, amely jól is jön kilencszáz oldalnyi vérontás mellett. De senki se számítson térdcsapkodós nevetésre, csak egy-egy mosolyra a fanyar megszólalások után. Amivel nehezen békélek meg, az a borító. Esztétikus, kékes-szürkés árnyalatú, egy tünde kastélyt idéző épülettel a háttérben, de mindez nem igazán kapcsolódik a regényhez, ami ennél – jobb szó híján – egyszerűen durvább.”