„Amikor a XIX. században a munkásmozgalom felívelő szakaszában volt, a marxizmus egy ilyen keretrendszert kínált. Az egyszeri agitátor azt tudta mondani a munkásnak, hogy ha elolvassa az ő könyveit, akkor ebből megtudja egyrészt, hogy ki van zsákmányolva, másrészt hogy van egy út arra, hogyan lehetne a kizsákmányolást megszüntetni. Ez a válasz direkt módon magyarázta a munkás élethelyzetét és világos kitörési pontot kínált. Ebben a keretben a szakszervezeti könyvtár felállítása legalább akkora mozgalmi potenciállal bírt, mint egy sztrájk megszervezése, hiszen a progresszív oldal által kínált tudás direkt alkalmazható volt a kitaszítottak élethelyzetének javítására.
Ezzel szemben ma az egyszeri agitátor azt tudja csak mondani a munkásnak, hogy ha elolvassa az ő könyveit, akkor ebből megtudja, hogy ő is egy elnyomó poszt-koloniális társadalom haszonélvezője, akinek lehetőség szerint négyszer ennyit kellene fizetnie a ruháiért és nem lenne szabad elektronikus eszközöket vásárolnia, a megoldás pedig az, hogy egyszer majd valahonnan lesz pénz arra, hogy mindenki emberhez méltó jövedelmet kapjon a munkájától függetlenül, mert majd a globális tőkeadó vagy a robotok. Az előbbi egy tudományos program volt, az utóbbi egy utópikus hit. Viszonylag kevés esélyt látok arra, hogy egy szakszervezeti könyvtár felállítása ma komoly ellenállásba ütközne: míg a XIX. században egy gyáros joggal tartott attól, hogy a marxista tudással felvértezett munkás keményebben lép fel a bértárgyalásokon, esetleg szolidárisabb lesz az ugyanabban a gyárban, de más munkakörben dolgozó munkásokkal, addig ma nehéz olyan, a progresszív tudomány által termelt tudást felmutatni, amely képes lenne ilyen módon anyagi hatóerővé válni.