Pierce Brown: Hajnalcsillag

„Meg persze nekünk is. Ha az Arany háború úgy fog bennem megmaradni, mint kemény harcok sorozata, akkor a Hajnalcsillag a baráti beszélgetések könyve lesz. Darrow beszélget Ragnarra, Sevróval, Roque-kal, Cassius-szal, Musztánggal, és még sorolhatnám, és minden ilyen párbeszéd újabb és újabb seb a szívünkbe. Nemcsak azért, mert Pierce Brown olyan meghatóan és szívbemarkolóan tudja ezeket a jeleneteket megírni, hogy tényleg könnyezünk közben, hanem mert minden ilyen pillanat után úgy érezzük, Darrow valahogy megváltozott. Egyre jobban megtalálja magát, egyre jobban érti az érzéseit, egyre jobban értékeli azokat az embereket, akik körülveszik – és közben előbukkannak azok a létfontosságú kérdések, amelyek megkerülhetetlenek egy háborúban. Mi lesz, ha véget érnek a harcok? Ki fogja újjáépíteni a világot? Meg lehet még egyáltalán tenni?

Azért azok se kedvetlenedjenek el, akik izgalmas csatákat keresnek a regényben, merthogy ők sem fognak unatkozni, ezt garantálom, de engem most a regény egy teljesen más aspektusa ragadott meg – amire, bevallom, nagyon nem számítottam. Az pedig tényleg Brownt dicséri, hogy ennyi vérfürdő közben is olyan súlyos dolgokat tudott írni barátságról, becsületről és igazságról, ami miatt kénytelen voltam lassítanom az olvasást (pedig amúgy nagyon vitt volna magával ez a sodró eseményfolyam), hogy jobban megrágjak egyes bekezdéseket. Talán nem hibátlan a Vörös lázadás trilógia, ezt minden további nélkül hajlandó vagyok elismerni, de mégis annyi szív, annyi erő és annyi energia van ezekben a sorokban, hogy mindent meg tudok neki bocsátani. Állítólag Pierce Brown a következő trilógiáját is ebbe az univerzumba tervezi – izgatottan várom, hogy legközelebb mivel fog meglepni.”