Török mese

„Törökországban hagyományosan a hadsereg tartja fenn a rendet, az alkotmány őre, amely bölcsen átadja az irányítást a hozzáértő polgári kormányzatnak, de szárazon tartja a puskaport. Ha pedig úgy érzi, hogy a kormány nem úgy vezeti az országot, ahogy szerinte kellene, beavatkozik. Az egész az erőről szól.

A hadsereget nem választják, annak nem lehet politikai álláspontja, de emberekből áll a hadvezetés is, és alkotmányos joga és kötelessége őrködni a világi hatalom fölött.
Európa számára pedig a puccskísérlet annyit mutat, hogy Törökország máshogy működik, mint a nyugati országok. Beilleszthetetlen az európai rendszerbe, és nem is igen szükséges, hogy beillesszük.

No nem mintha olyan nagy szükség volna beilleszteni, hiszen az Európai Unió rendszere is épp eléggé gyengén muzsikál, Montenegrót sem tudná integrálni, nemhogy Törökországot. Az integráció kora véget ért, és senki sem tudja, hová vezet ez az egyre erőszakosabb időszak, amely megkérdőjelez mindent, amit megtanultunk a nagyvilág és szűkebb környezetünk működéséről. Megpróbáljuk az idealizált nyugati modellbe beilleszteni a most tapasztalt szörnyűségeket és furcsaságokat, napirendre térni az egyre sűrűbben történő tragédiák fölött, és igyekszünk úgy tenni, mintha csak egy zűrös nyár volna, végül úgyis győz a jó. Pedig nem. Az győz, akinek nagy a fegyvere. A többiek jó kislányok, és hazaszaladnak.

Mert ez nem mese.”