A sivatag geometriája − jelenné vált jövő Dubaiban

A modern építészet iránti rajongás vitt Sri Lankára menet félúton, árny nélküli forróságban, Ramadán böjtjén a sivatag és tenger övezte Dubaiba. Kicsit félve vártam, mert a közel-keleti arab világ másik kirakatvárosa, a katari Doha néhány éve − a phuketi hedonista éjszakából a csadoros valóságba, 40 plusz fok és Ramadán helyett márciusi szürkeségbe csöppenve, a mutatós skyline, a fényárban úszó felhőkarcolók ellenére − csalódást okozott.

Hamar kiderült, hogy Dubai teljesen más.

*

A gazdagság alapját, az olajat 1966-ban fedezték fel a közeli vizekben, 1971-ben álltak egyesült arab államalakulattá az emírségek, beindult, majd az Öbölháborút követő rövid holtpont után szuperszonikus sebességre kapcsolt a fejlődés, vég nélküli építkezés vette kezdetét, vándorkereskedők és tengerészek után csúcsra futott a turizmus. Az építkezési láz annyira felpörgött, hogy 2005 körül a világ daruinak negyede Dubaiban tevékenykedett…

A munkaerőt a muszlim világ összes országából (és persze máshonnan is) mágnesként vonzó város sokszínű multikulturális, iszlám viszonyok között már-már liberális metropolisszá, a vasszigorú vahabita Szaúd-Arábia ellentétévé, innovációs és high-tech paradicsommá alakult, New Yorkot és Hongkongot is maga mögé utasító felhőkarcolóikkal, mesterséges szigetekkel, a fogyasztás és a posztmodern giccs Mekkáit jelképező gigantikus bevásárlóközpontokkal.

A kései William Gibson cyberpunk utáni valóságát idéző közeggé – kár, hogy egyetlen poszt és poszt nélküli cyberpunk opus sem játszódik Dubaiban, mint ahogy a világ másik ultramodern építészeti csodavárosában, Szingapúrban sem.

Nyugodtan játszódhatna mindkettőben.

*

Buddhista és sinto hagyományok, valamint csúcstechnológia tökéletes harmóniája adja a mai Japán tökéletességét.

Kicsiben valami hasonló megy végbe Dubaiban is: az iszlám ornamentika és az ultramodern vonalak természetes egybefonódása a helyi építészet egyik kulcseleme. Kevésbé fémes és visszafogottabb, mint a kortárs architektúra ékköve, a Petronas-ikertornyok, másként és masszívabban hat s rögzül sötétszürke-fekete tömbökön cikázó, virágot formáló színes fénypöttyökként a tudatalattiban.

*

Dubaiban és Szingapúrban, a jelen architektúra két viszonyítási pontján járva, hátunk mögött hagyva a harsány bevásárlóközpontokat, minimalista felületeiket pásztázva válik egyértelművé: túlléptünk a posztmodern eklektikán, manierista modorosságon.

Egyetemes technovalóság – Burj Khalifa, Burj Al-Arab, nyitásra váró Jövőmúzeum emitt, Marina Bay Sands, környezetbarát mesekert, Művészet-tudomány Múzeum amott. A sivatag végtelen terét a sivatag geometriájával töltik be az egyikben, a beépítendő tér szűkösségét kompenzálják égbeszökő kecses idomokkal a másikban.

Közös vonásuk, hogy a csodától az übergagyiig bármi mehet, a tobzódó fantázia nem egyszer álmodta szimultán mindkettőt ugyanabba a konstrukcióba.

*

A világ legmagasabb épülete – „ember építette szerkezete” –, a 829 méter Burj Khalifa és környezete remekül szemlélteti a hagyományos helyi építészet és a jelen kontrasztját, a kontraszton túli elegáns szintézisét.

A történelmi kereskedelmi központból Deirából érkezve teljesül ki az időutazás, sejlik fel lépésről lépésre a közelmúlt Öböl-valósága: milyen lehetett szűk utcáival, fűszer- és színgazdag bazárjaival, kecses mecseteivel, tarkabarka forgatagával, olaj-boom előtti porfészekként tengetve napjait a sivatag poklában.

Deirában nem légkondicionálják az utcákat, a hőség és Port Saeed halászkikötője sem szimulakrum, az árnyak is valódiak. Innen indulunk hat-, nyolc-, ki tudja, hány sávos autóúton, autóutak gondosan szerkesztett rendszerén a jövőnek hitt pszeudójelenbe, legek valóságába.

Felhőkarcolók, amerre a szem ellát, hűsölünk a monumentálisan ormótlan Dubai mall grafitszürke vízesése alatt, aztán fel a Burj Khalifa majdnem tetejére bámulni szájtátva a végtelent, sivatag homokjába vesző humán konstrukciókat, a 124. emeletről témaparkoknak, legónak tűnő darabkákat.

Alkalmazott high-tech: hasonló shopok szokásos felhozatala, seregnyi miniatűr Burj Khalifa, I Love Dubai t-shirt és tányér között virít a torony 3D nyomtatott mása…

Legszórakoztatóbb az egyperces lift, andalító arab háttérzenével, sötétben megtörő fényekkel, képernyő-replikákkal, geometrikus idomokkal megörökített mozgással, mindezek egyidejűségében széteső térrel, egyszerre felgyorsuló és belassuló idővel.

Szárnyas fejvadász pillanat.

Fémes egyen-giccsfigurák díszítette vízesés, bevásárlóközpont vízesések archetípusa, kisebb tóméretű akvárium, cipőszobrok és luxusboltok, Ramadán lévén gondosan zárt éttermek, korcsolyapálya és a krokodilkirály életnagyságú utánzata között tántorgok a pillanat mámorában.

Dubai mall: visszatérés a posztmodern eklektikába.

*

A homoksivatag Malevics fehér négyzete, minden természeti forma kvintesszenciája, egyetlen elembe sűrítése, monotóniájában is számlálhatatlan variációk tárháza.

Az utolsó teve és egy csenevész bokor után ér véget minden, csak a forró üresség, a semmi marad.

Alábukik a nap.

*

A saját mesterséges szigetén a Burj Al-Arab, a földkerekség egyetlen hétcsillagos luxusszállodája nem az emberi teremtés csúcsát, a hatalommámor égbeszökő Bábel-tornyát, a pillanatnyi megállást nem engedélyező versenyt hivatott mértani formákba rendezni. Törékenyebb, avantgarde-abb és egyben emberibb a jelen klasszicizmusába dermedt Burj Khalifánál.

Monorail, legyezőpálmát formáló szigetek és a Marina: az inkább helikopterről vagy repülőről mutatós formadzsungel sivatagi Disneyland és egy túlméretezett szingapúri CBD összeházasítása a melegtől megroggyanva a nyári sípályára menet.

A Homo sapiens itt is napról napra zabolázza a tengert, alkot rajta és belőle mesterséges földképződményeket. Valóság és szimuláció tökéletesen feloldódnak egymásban – Baudrillard kedvenc városa lehetne Dubai.

Olyan iszonyatos a hőség, hogy percekre sem lehet légkondicionálás nélkül elviselni.

A tengerből kimeredő Burj Al-Arab az emlékezet mélyebb, mágikusabb zugaiba raktározódik, mint a Burj Khalifa. Rejtőzködőbb és titokzatosabb, de ő a szenvedélyesebb szerető. Egyszerre cyberpunk és transzhumán, Gibson és Kurzweil.

*

Az Emirátus Tornyok előtt kicsi irodaépület, egyszintes téglatestformák együttese szerénykedik. Tervezői nem a teremtőt játszották, a legegyszerűbb formákban, őslényegére csupaszított geometriában gondolkoztak.

A világ első nyomtatott irodaházát, a 2018-ban nyíló és addigra újabbakkal bővített Jövő Múzeumát 17 nap alatt kivitelezték. A legújabb elképzelések szerint a 2030-ig megvalósítandó épületek negyede – akár lakónegyedek egész sora – készül 3D printeléssel.

A mögöttes tornyokban ízelítőt kapunk a múzeumból, villanásokat a mesterségesintelligencia-ember hibrid közeljövőjéből. Ezen a ponton áll össze egységes képpé, s lényegül át holnappá a város.

„A szuper MI trillió döntést kezel másodpercenként, terabájtnyi információból von le hosszútávú következtetéseket. Hogyan változtatják meg ezek a gépek a kormányokat, társadalmat és a világot? Milyen szerep vár ránk irányításukban, miként támogatjuk őket? És hogyan segítenek majd ők minket? Fedezzük fel az Egyesült Arab Emírségek hiperelméjét, a jövő városának irányításában segítő óriási szuperszámítógépet!”

Iszlám ornamentika sincs már, csak a transzhumanizmus minimalizmusa.

Bezárult a kör: vissza a Dubai Mallba, vissza a Burj Khalifához. A posztmodern utáni idők embere hamisítatlan posztmodern szeánsszal fejezi be az estét: giccsbe merevedett monumentális szökőkút fény- és vízjátékával sötétedik be a horizont, s jön el az éj.

*

Port Saeed, késő este, szemközt Deira mecsetei és minaretjei, sejtelmes épület-sziluettjei, ódon bárkák és diszkrét fényű sétahajók úsznak tova a vízfelületen, kartonokat pakoló rakodómunkások görnyedeznek a masszív súlyok alatt.

Müezzin hangja szól.

Messzi villanások emlékeztetnek csak a jelenné vált jövőre. A sivatagra még annyi sem.