„Arról, hogy az itthoni építészet-kritika ott tart, ahol tart - hogy egyrészt nincs, másrészt láthatóan jó szándékú közírók, tájépítészek, újságírók, egyiptológusok vagy korlátozottabb képességű városvédők és alulképzett építészek mondják el, ők mit és hova, vagy nem építenének - nem tudom eldönteni, hogy ez szomorú állapot-e, vagy éppen ez a modern.
Szóval, olyan tervezési program nincs, amiben ne lehetne vitathatót találni, amit ne lehetne máshol, másképp csinálni. Sőt, mindent csak máshol és másképp lehet csinálnia annak, aki nem került abba a helyzetbe, hogy ott és azt meghatározza. Aki odakerült - vagy szerencsével, vagy mert teljesített és megdolgozott érte - ő az, aki a saját döntéseivel a többieket képviseli, amikor a saját programját próbálja megvalósítani, azokkal együttműködve, akikkel azt jónak látja. Sajnos vagy nem, de most ilyen a szabály, sohasem fogjuk megtudni, hogy tudta-e volna valaki jobban.
Ami konkrétan a városligeti rehabilitációt és az oda tervezett épületeket illeti, azt akkor is helyénvalónak látnám, ha csak a mostani - a II. világháborús bombázások után kialakult - egyensúlytalan helyzetet javítaná a park északnyugati és a délkeleti fele között, egységes dramaturgiát adva a tényleg kivételes méretű park-intézmény-park együttesnek. A rehabilitáló művelet nem csak a zöldterületekre vonatkozik, hanem pontosan arra a ritka keverékre is - a lehatárolt területre sűrített sokféleségre - ami a Városliget maga, a több mint kétszáz éves történetével.
Egy valódi analóg hely készül tehát, egy sokrétű, sokfunkciójú, de egyenletes minőségű, körbefogott terület, rendszer a rendszerben - amit majd be kell szépen lakni. Megint csak fordítva: nem fosztogatnak, hanem osztogatnak.”