Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

„Őszintén szólva nem tudom, hányadán álljak ezzel a könyvvel. Felfogtam egy s mást abból, amiről szól: az életről, az elmúlásról, az elkövetett hibákról, a megbocsátásról, a felejtésről, és olyasmikről, amiket nem lehet megbocsátani vagy elfelejteni. Öregedésről, tisztességről, hűségről, emberségről és embertelenségről. Történelemről (épp úgy szólhat Angliáról, mint Japánról, de bármely háborúról is, és bármely vérrel kiharcolt békéről). Felkavaró, megrázó, végtelenül szomorú regény – és mégsem tudom, hogy mennyire fontos mű. Nem tudom, minderről ilyen szimbolikus regényt kell-e írni egy olyan korban, amikor a népség zöme pont olyan „feledékeny”, mint a regény mellékszereplői. Vagy kell-e még egy regény Ishigurótól, ami többé-kevésbé ugyanarról szól, amiről eddig is írt, még ha némileg más formában is. Mármint persze, hogy kell, hogyne kellene, minden, amiről szól, fontos, és nem lehet róla eleget beszélni, és ha valaki nem olvasta mondjuk a Napok romjait, az esetleg ebben a könyvben találja majd meg azt a mondanivalót, ami talán kizökkenti vagy elgondolkodtatja.

De a mondanivaló csupán egy része a regénynek. Legalább olyan fontos a könyv atmoszférája, hangulata, mely szintén összetéveszthetetlenül ishigurói, és melybe épp úgy bele lehet veszni, ahogy a cselekmény, avagy az emlékezet útvesztőibe. Kivételes regény ez, az elvitathatatlan.”