Sopron és Szentpéterfa – Két határrevízió Nyugat-Magyarországon

„Az ötlet, hogy Ausztria etnikai alapon szerezzen területet Magyarországtól, nem 1919-ben született, hanem korábban – igaz, mindössze 14 évvel korábban. Aurel Popovici elképzelése a Monarchia föderatív átalakításáról, a »Vereinigte Staaten von Groß-Österreich« azzal számolt, hogy durván a későbbi Burgenland területe, Pozsony és Sopron városokkal, azaz a németek által lakott nyugat-magyarországi részekkel átkerül »Német-Ausztriához«. Ekkoriban ehhez kellett volna Magyarország beleegyezése is, amely nyilvánvalóan nem volt meg. Így az ötlet 14 évre az asztalfiókba került. 

Ez a tizennégy év magyar szempontból rövidke haladéknak bizonyult. Valószínűleg az évek múlásával a nyelvhatár egyre nyugatabbra tolódott volna, de közbeszólt az első világháború. A nyugati határszélen a kiegyezés óta fokozatosan szorult vissza a német lakosság arányszáma. A magyarosodás különösen Moson vármegyében és a nagyobb városokban volt szembeötlő. 1910-re a magyarság Sopronban megközelítette, Pozsonyban beérte, Kőszegen pedig meg is haladta a német lakosság arányát. A németség asszimilációja ekkor országos viszonylatban is megállíthatatlannak tűnt, Buda és Pest már magyar többségű volt, de pl. Prágában is a csehek kerültek többségbe. Az asszimilációnak több oka volt, egyrészt a németek hazájuknak tekintették Magyarországot, másrészt igencsak széttagoltak voltak, származásukat, vallásukat és nyelvjárásaikat tekintve. A németek demográfiailag is hátrányban voltak, sokan költöztek közülük a tengerentúlra, valamint nem volt rájuk jellemző a nagycsalád sem. (...)

Nem árulunk el nagy titkot, a szavazást Magyarország nyerte 65–35% arányban. A győzelem nem volt elsöprő, 5 település Ausztriához csatlakozott volna, de szerencsénkre nem településenként értékelték az eredményt, hanem egyben. Különben Ágfalva, Balf, Sopronbánfalva, Harka és Fertőrákos ma Ausztria részei lennének (lásd alábbi táblázatot). A szavazás területi elemzésének több tanulsága is van. Az első és legfontosabb talán az, hogy az egyes országokhoz való hűség nem függ össze szorosan a beszélt anyanyelvvel. Sopronban 51% volt a németek aránya, de csak 35% szavazott Ausztriára. Könnyen belátható, hogy egy általános népszavazás esetén az etnikai határon túl számos nem magyar település is dönthetett volna Magyarország mellett. Ugyanezt bizonyította a schleswig-holsteini, a felső-sziléziai, a kelet-poroszországi és a karintiai népszavazás is. Nem véletlen, hogy a kisantant államok körömszakadtáig tiltakoztak a magyar népszavazások ellen. (...)

A Szombathelytől nyugatra dolgozó határkijelölő bizottságokhoz rendszeresen érkeztek tiltakozó környékbeliek, hogy kieszközöljék, hogy a településük Magyarországnál maradhasson. A mozgalom tíz falut érintett, ezekben sikerült elérni, hogy községenként érvényes népszavazásokat szervezzenek. 1923 januárja és márciusa között tíz falu döntött úgy, hogy inkább Magyarországnál marad, míg három (Lovászad, Karácsfa – ezeket eredetileg Magyarország kapta volna, valamint Nagysároslak) döntött Ausztria mellett (lásd alábbi táblázatot). Kis- és Nagynarda, Alsó- és Felsőcsatár, Magyar- és Németkeresztes, Horvátlövő, Szentpéterfa és Pornóapáti nevét érdemes megjegyezni és tisztelettel emlegetni (igen, a legutolsó faluét is!). Közülük 6 horvát, 3 német és egy magyar többségű volt – kilencben elenyésző magyar lakosság élt, és mégis Magyarországot választották.  A Sopron környéki és a Vas vármegyei népszavazási példa is jól mutatja, hogy az etnikai és az »igazságos« határ fogalmának semmi köze sincs egymáshoz.”