„– Mi az olvasói nyomás oka?
– Erős a társadalmi feszültség, az írók közszereplőknek számítanak, és azt várják tőlük, hogy mondják meg a tutit. Ennek a kezelésére létezik rövid és hosszú távú stratégia. Rövid távú stratégiának azt nevezem, ha a szerző meg akar felelni az olvasónak, direkt módon politizál, az olvasó boldog, mert megvan az áhított válasz, s a szerző is boldog, mert a közegtől azonnali visszajelzést kapott. De kérdés, hogy az aktuálpolitikai ügyekben íródott művek milyen gyorsan veszítenek az érvényességükből. A hosszú távú stratégia tehát az, hogy vajon nem kellene-e áttételesebb, parabolisztikusabb formát választani a megszólaláshoz? A jobb érthetőség kedvéért mondok egy példát: Barnás Ferenc könyvei a maguk módján politikus könyvek, mégis igen nagy távolságtartással ábrázolják a kort és az életünket.
– Ugyanakkor az olvasói nyomás jelzi: létezik irodalmi élet, s van aktív közönsége.
– Minél nagyobb a társadalmi feszültség, annál nagyobb szerepe van az írástudóknak, ilyen értelemben a mai politikai helyzet tényleg jót tesz az irodalomnak, hiszen figyelmet generál. Csakhogy normálisan működő országban nem így működik a befogadás, s az olvasói figyelem nem elsősorban az aktuálpolitikai érdeklődés felől érkezik. Nálunk egyre többször hangzik el író-olvasó találkozón az a kérdés, hogy az író ebben és ebben az ügyben miért nem emelte föl a hangját. Ilyenkor szoktam mondani, ha valaki minden héten fölemeli a hangját, akkor devalválódik, nevetséges lesz. Én íróként sokkal hatékonyabb vagyok, ha történeteket írok, és ha valaki szereti az abszurd történeteket, a mai magyar társadalom ehhez kiváló alapanyagot szolgáltat.
– Éppen az abszurditás táplálja a Gulliver-sorozatunkat!
– Igen, de azért nem szeretném Gullivernek azt a kérdését megválaszolni, hogy milyenek a magyarok, mert ez olcsó közhelyekhez vezet, az viszont kétségtelen, hogy a mai közeg kedvez a szatírának és a pamfletnek. A régi beidegződések miatt a csehek és a lengyelek az abszurd nyelvet hozzánk hasonlóan jól értik, a nyugatiak már kevésbé. S az a döbbenetes, hogy nekem is kezdenek visszajönni a régi kelet-európai reflexeim: mintha megint az volna a normális viselkedés, hogy abnormálisan viselkedem. A dolgokat abnormális módon próbálom megoldani, holott a személyiségemtől ez teljesen idegen.”