John Scalzi: Vörösingesek

„Ahogy minden rendes (?) fantasy egy kocsmában indul, egy igazi (?) sci-fi magától értetődően ott kezdődik, hogy a főszereplő új állomáshelyre kerül. Andrew Dahl zászlóssal ennek szellemében a flotta legaktívabb hajója a kreatív nevet viselő Rettenthetetlen fedélzetére tartva találkozunk először. Andrew újonc, de így is feltűnik neki, hogy valami nem oké a hajón, ugyanis a szokásosnál jóval gyakoribb felderítő-akciók kivétel nélkül életveszélyes konfliktusba torkollnak, viszont valami rejtélyes oknál fogva kizárólag az alacsonyabb rangú katonák halnak meg ezek során (a címadó »vörösingesek«, akiknek semmi közük A Pál utcai fiúk nemeziseihez), bizonyos tisztek a legdurvább szituációkat is túlélik. És persze ott van még a Doboz is a xenobiológiai laborban.

A Vörösingesek ugyanúgy egyetlen ötletre épül, mint a szerző többi regénye, ez pedig jelen esetben a következő kérdés: »Mi lenne, ha az élet úgy működne, mint egy akció-kaland-sci-fi?« A legtöbben valószínűleg elnevetgélnének egy sort a felvetésen, aztán elfelejtenék az egészet, de semmiképpen nem írnának belőle regényt. Scalzi viszont megtette, és nem is rosszul (bár azért ismerjük el, a Hugo- és Locus-díj nem annyira a regénynek szól, hanem sokkal inkább a szerző népszerűségének), az eredmény vegytiszta, minőségi szórakoztatóirodalom.

Értelemszerűen a Scalzira jellemzően cinikus humor a legerősebb összetevő, amit elsősorban az egészen változatos módon és mértékben őrült karakterek szállítanak. Ez önmagában azért nem lenne elég, de szerencsére hamar kíváncsi lesz az ember arra, hogy mi a fészkes borgoviai földféreg is van ezzel az egész »a tisztek vonzzák a bajt, de mégsem ők halnak meg« dologgal, az infóadagolás és a fordulatok ritmusa pedig elég ügyes ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. Ez pedig fontos, kétszázhatvan oldal agymenést nehéz lenne élvezni, legyen mégoly' jó érzékkel összerakott is, kell a közeg és kontextus, hogy befogadható legyen.”