Filmre venni a Naprendszert (Catherynne M. Valente – Radiance)

„Ami itt kirajzolódik előttünk, az egyetlen történet számos permutációja egy képbe sűrítve; egy jelenet, amit annyi kameraállásból vettek fel, annyi szűrőn keresztül, hogy az eredetit, ha egyáltalán van ilyen, szinte lehetetlen kivenni. Erre a jelenségre maguk a szereplők is reflektálnak, így a regény sokszor meta-elemzésbe csap át. Ez negatívumnak hangozhat, ám a részek olyan organikusan épülnek be a szövegbe, hogy nem-igen lehet rájuk panasz. A forma természetéből fakadóan a legtöbb karaktert sok különböző szemszögből láthatjuk – néhol a saját történetüket mesélik, néhol valaki más elbeszélésben vagy épp egy filmben bukkannak fel, és így tovább. Káosz helyett az eredmény leheletfinom jellemábrázolások sokasága, ami olyan profin kivitelezett, hogy kreatív írás kurzusokon kellene tanítani. Valente egy pillanatra sem téveszti szem elől a szereplőit, még ebben a nagy (látszólagos) összevisszaságban sem; pontos, kerek, és összetett személyiségeket tár elénk, így egészen mélyen együtt érezhetünk velük, és az érzelmek, kapcsolatok és motivációk komplex hálója könnyen átláthatóvá válik.

A regénnyel kapcsolatos gyakori és részben jogos kritika, hogy a karakterekre helyezett különösen nagy hangsúly a világalkotás rovására megy. Tény, hogy a Radiance által leírt Naprendszerből csak villanásokat kapunk, amelyek kellően káprázatosak, de viszonylag kevés magyarázatot vagy leírást tartalmaznak. A könyv elején lévő idővonalból megtudjuk, hogy egy alternatív idősíkon járunk, ahol az ember sokkal hamarabb kijutott a világűrbe, és ott, csupán egy karnyújtásnyira, lakható bolygókra talált. A történet nagy részében az 1940-es években járunk, amikorra már a teljes Naprendszert városok és kisebb települések népesítik be. Mindez a Vénuszon talált különös, bálnaszerű lények és az általuk termelt anyag miatt lehetséges, ám elég ködös, hogy ez pontosan mit is jelent – nem csoda, hiszen maguk a lények is a rejtély részét képezik, így csak a regény végére értjük meg őket igazán. A többi bolygó tematikus díszletként jelenik meg, erősen rájátszva a regény történetének strukturális sajátosságaira – a Plútó gótikus, az Uránusz noir, a Neptunusz vízi világ, és így tovább. Való igaz, hogy a felvázolt háttérvilág roppant esztétikus, ám a részletei elmosódnak. A különböző bolygók a huszadik század kalandregényes sci-fijeinek a hangulatát idézik, amik pedig nem az aprólékosságukról vagy szilárd alapokon nyugvó belső logikájukról voltak híresek. Valente azonban tudatosan butítja le és díszíti túl a Radiance Naprendszerét, és ez néhány olvasónak szokatlan, sőt zavaró lehet. Az írónő döntése azonban egészen más fényben tűnik fel, ha elgondolkodunk az okáról és történetre gyakorolt hatásáról. A díszletszerűség és a klasszikus történetek atmoszférája tökéletes kiegészítői a regény filmes tematikájának, emellett azt is kihangsúlyozzák, hogy ebben az esetben nem az az érdekes, hogy milyen ez a világ, hanem hogy a benne élő szereplők milyennek akarják látni azt.”