Scott Hawkins – Az Égett-hegyi könyvtár

„Ez tipikusan az a regény, amiben minden egyes apró dologra érdemes odafigyelni, mert a sok esetben jelentéktelennek, vagy mellékszálnak tűnő kis mozzanatok a regény végére egy teljes egésszé állnak össze, amiben minden addig megemlített dolog értelmet nyer. Bevallom őszintén, engem lenyűgözött az a tudatosság, ahogyan Scott Hawkins felépítette a regényét. Tanítani kellene ezt a fajta nagyon pontos dramaturgiai szerkesztésmódot, amivel ő megírta ezt a történetet. Bár saját bevallása szerint azért neki sem ment ez elsőre, mivel rengeteg dolgot kihúzott belőle, sőt nem egy fejezet számos verzióban létezik a számítógépén, de azt hiszem, attól még a végeredmény elismerésre méltó, mivel sikerült egy minden szempontból hitelesnek tűnő, mégis egy teljesen szürreális történetet megalkotnia, ami még az olyan érzékeny lelkű olvasót is képes megfogni, amilyen én vagyok. És ez olyannyira így van, hogy sokszor annyira kikészültem mindattól, amit olvastam, hogy le kellett tennem a könyvet, és egy kicsit emésztenem kellett azokat a borzalmakat, amikről olvastam. Ám hála az imént említett izgalmas cselekményvezetésnek, ezek a szünetek nem tartottak túl sokáig, mert olyan szinten dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy muszáj volt tovább olvasnom.

Bár kétségtelenül megérintett mindaz, amin Carolynnak és a többieknek gyerekként keresztül kellett mennie, nem igazán tudtam a szívembe zárni a szereplőket. Érdekelt a sorsuk, ahogyan az is, hogy hogyan váltak olyanná, amilyenné, de egy idő után már ott tartottam, hogy mindenkitől egy bizonyos szinten undorodtam. Természetesen ők csak Apa brutalitásának áldozatai voltak, mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy bomlott elméjű emberekről van szó. Ám minden ellenérzésem ellenére is, ez volt az egyik legérdekesebb szál számomra a könyvben. Az, ahogyan Apa átformálta az elméjüket, a tudatukat, ahogyan egészséges, életvidám gyerekekből valami egészen másokká váltak a férfinak köszönhetően, amellett, hogy szívszorító volt, le is nyűgözött. Persze nem a módszerei, vagy az a tudatos kegyetlenség, ahogyan ezt véghezvitte, hanem az, hogy milyen mesterien építette fel az író az agymosás folyamatát a regényben. Erről egyébként egy kicsit később, egy másik bejegyzésben írok még. Itt most legyen elég annyi, hogy tudományos szempontból, már amennyire azt én, laikusként meg tudom ítélni, nagyon is a helyén volt ez a dolog a könyvben.”