Miért kevés a politikus?

A Méltányosság Politikaelemző Központ testületi írása

A címben feltett kérdés talán sértő lehet a politikusok számára, de rögtön megmagyarázzuk. Nem arra gondolunk természetesen, hogy a politikában ne politikusok lennének, hanem arra, hogy a politikából bizonyos típusú politikusok hiányoznak. Talán az olvasó egyetért velünk: az, hogy ilyen „bizonyos típusú” politikusok hiányoznak, alapvetően befolyásolja például az ellenzék helyzetét, s azt hogy „bizonyos típusú” politikusok megvannak, tartós versenyelőnyt biztosít például a mai kormányoldal számára. Természetesen nem azt állítjuk, hogy szeretni kell Orbán Viktort – illetve azt a politikus-típust, amelyet ő megtestesít -, azt azonban állítjuk, hogy a politika vezetésre képes személyiségek nélkül (legalábbis a szélesebb tömegek számára) elveszíti vonzerejét és átkerül egy másik dimenzióba, amit nevezzünk igazgatásnak, vagy bárminek. S az ilyesmi az embereket nem érdekli.

Az elmúlt napokban, Őszöd tíz éves évfordulója kapcsán számos baloldali és liberális politikus nyilatkozott meg, s e nyilatkozatokat látva, olvasva igazolva látják iménti tételünket, azt tehát, hogy hiányoznak a politikusok. Az MSZP részéről például három nyilatkozatot is említhetünk (Baja, Tóbiás, Botka), amelyekben a megnyilatkozók különböző hangsúllyal és szenvedéllyel ugyan, de egyként ostorozták a „vezérelvet”, és valamennyien amellett tették le a garast, hogy „csapatjátékra” van szükség. Botka ugyan – becsületére legyen mondva – hozzátette: „csapat kell, ha ez megvan, akkor annak lehet egy vezére”.

Bennünk elemzőkben persze mocorog a kisördög: hogyan lehetséges, hogy még mindig ott tart egy ellenzéki párt, hogy csapatot kell építeni. Hogyhogy nem történt ez meg az elmúlt években vagy inkább évtizedekben? De legalább Botkánál felbukkan – s nem negatív kontextusban – a „vezér” szükségessége. Figyeljünk oda erre a bejelent(kez)ésre.

De természetesen nem azért írjuk ezt az elemzést, hogy ezen a szinten rekedjünk meg. Őszödre (pontosabban a Gyurcsány által még újra és újra előkapott őszödi tükörre) írásunk végén még visszatérünk, de gondolatmenetünkben előtte azt a kérdést kell tisztázni, hogy miért alakult ki az a helyzet, hogy kevés az a „bizonyos” politikus a politikában. Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, két modellt kell röviden bemutatnunk. Az egyiket klubszabály-menedzselő, a másikat társadalom-menedzselő modellnek nevezzük. Az lesz az állításunk, hogy a mai nemzetközi politikában (és a hazai ellenzékben) az előbbi, a nemzetközi populista pártok és a hazai kormányoldal vidékén az utóbbi dominál.

A politikáról és a kormányzásról vallott felfogás klubszabály-modellje

Erről a modellről azért kell a korábbiakhoz képest sokkal részletesebben beszélnünk, mert valójában ennek a modellnek az ismeretétől függ egyáltalán a mi itthoni politikánk értékelése és megítélése. Hogy miről is van szó, annak érzékeltetésére hadd hozzuk az Out of Africa (Távol Afrikától) című film zárójelenetét. Ebben Meryl Streep belép egy addig csak férfiak által látogatott klubba. Nő addig oda még nem tette be a lábát. Ő az első, akit a férfiak maguk közé engednek. S miért? Azért, mert a filmbeli Meryl - szerintük – érdemekre tett szert (hogy milyenekre, az számunkra most mellékes), s ezért a zárt férfiközösség tiszteletbeli férfivé fogadva beengedi őt a saját soraiba.

A nyugat-európai politikát sokan egyfajta klub-modellhez hasonlítják, amely bizonyos érdemeket teljesítő politikusok közösségét jelenti. Tudjuk, hogy a politika az elmúlt évtizedekben nagymértékben megváltozott, s lényegében alig emlékeztet valamiben még arra a politikára, amelyet az úgynevezett nagy politikusok népesítettek be. Ellenkezőleg; a mai politikában a „bürokratikus”, a policy-centrikus, az ügyintéző típusú politikus a favorizált, vagy úgy mondhatnánk: ő a„legeszményibb”.

Mindez egy hosszú változási folyamat következménye. Az 1945 utáni Európában az „eszményi” modellt egy Adenauer, egy Charles de Gaulle, egy Willy Brandt vagy egy Helmut Schmidt típusú politikus jelentette. Őket klasszikus, nagy formátumú politikusoknak tekinthetjük, akik nem csak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is maradandót alkottak; jó néhányan közülük az Európai Unió és az európai gondolat megtestesítői is voltak. Ám hozzájuk képest sokat változott a világ, s különösen az elmúlt közel három évtizedben, amióta Kelet-Közép-Európában bekövetkezett a demokratizálódás, és a nyugat-európai politika – meghaladva és leépítve saját nemzetállami hagyományait – belépett a globalizáció korába.

A globális korban a korábbiakhoz képest elementáris módon megnőtt az olyan fogalmak jelentősége, mint globális kormányzás (global governance), globális civil társadalom (global civil society, vagy világkormányzás (world governance). Ezek a merőben új jelenségek és kihívások pedig kifejlesztették a politikusoknak azt a típusát, aki voltaképp elkezdett szabályokat menedzselni, olyan szabályokat, amelyek a liberális demokrácia kanonizált szabályai.

Mióta – az 1990-es években – a liberális demokrácia (a történelem végével együtt) győzedelmeskedett, a politikusi tevékenység centrumába a liberális demokrácia univerzális szabályainak védelme került. Minden más, ami a „hagyományos” politikusi lét attribútuma, kikerült ebből a szerepkészletből, vagy – fogalmazzunk finomabban – háttérbe szorult. Voltaképp ekkor alakultak ki az „új klubszabályok”: aki a liberális demokrácia szabályait nem fogadja el kötelezőnek, az nem nyer bebocsáttatást a klubba, s nem kerülhet be az elitbe.

Ez azonban, sajnálatos módon, behozott egy „negatív szelekciót” a politikusi kiválasztódásba. Hiszen a szabályok védelme egy bizonyos tehetség-típust preferál, de például azt kevéssé, amelyik történetesen a szabályok megváltoztatására, vagy egyáltalán: a szabályokról szóló vitára koncentrál. Sajnos, a világ legjobb szabályai is enerválódnak, megmerevednek. Például a téma külföldi kutatói kimutatták: a 2008-as gazdasági világválság az első pillanatban felbomlasztani látszott az addigi banki és egyéb gazdasági hálózatokat, de a bomlás csak ideiglenes és látszólagos volt, mert rövid idő alatt ezek a hálók újra összeálltak. Miért? Azért, mert a politikát ez a „klublogika” működteti, s a klubba bekerülni nehéz, ellenben kikerülni onnét szinte lehetetlen. És éppen a klub, mint intézmény az, amelyik nagyon nehezen mozdul, mert összetartó értéke maga az intézmény és maga a szabályok feletti őrködés.

A politikáról való felfogás társadalmi („populista”) modellje

Az előbbi gondolkodás gyengéje, hogy bármennyire is fontos intézmény a klub, korlátlanul nem bővíthető. Minden intézménynek van egy mennyiségi korlátja, annak – hiába is törekszik oda – nem lehet tagja mindenki. A klub attól klub, hogy folyamatosan megkülönbözteti magát azoktól, akik nem tagjai, mi több: fennmaradását az biztosítja, hogy nagyon élesen húzza meg a határvonalat maga és a klubon kívüliek közé.

Nem nehéz belátni, hogy a klub-modell tagjai a liberális demokrácia elit-pólusán helyezkednek el, és azzal a problémával küzdenek, hogy szabálykövető modelljüket hogyan „vigyék le” a szélesebb társadalom tagjai közé. Másfelől azt sem nehéz észrevennünk, hogy vannak nagyon másféle politikusok, akik viszont vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak bekerülni ebbe a klubba, mert úgy gondolják: a dinamikusan változó társadalom menedzselése fontosabb a kanonizált (tehát statikus) szabályok menedzselésénél.

Ez tehát egy nagyon alapvető vita két dolgokról, a jó demokráciáról (ezt sokan taglalják, s mi erről most nem beszélünk); és a jó politikusról, akiről viszont annál inkább. Ez az irányzat ugyanis nem is elsősorban azzal jelent kihívást az előző számára, hogy a szabály-menedzselő logikának ellentmond, hanem azzal, hogy a szabály-menedzselő típusú politikusokkal szemben rehabilitálja a hagyományos politikusi személyiséget. Ezt látjuk szerte Európában és természetesen Magyarországon is. Ez a fajta politikus nagyon jó érzékkel veszi észre, hogy az embereknek a liberális demokrácián belül nem csak az elit-dimenzióra van szüksége, hanem a „népi” dimenzióra is. A népi dimenziót nem tudják formálni azok a politikusok, akik szabályokat menedzselnek, szakpolitikai alternatívákat tárgyalnak meg és mutatnak be a nyilvánosság előtt. Ezt az a széles társadalom, amely a politikától helyzetének javítását várja, nem érti, és sose értette.

De persze egy tévedéssel érdemes szembenéznünk. Az a megfogalmazás, hogy „helyzetének javítását várja”, nem azt jelenti, hogy az emberek a politikusoktól kizárólag egzisztenciális helyzetük rendbetételét várják. Távolról sem. Meglehet, hogy az emberek, mint individuumok örülnek, ha jól (vagy jobban élnek), ha több a pénzük és többet utazhatnak és művelődhetnek. De az embereknek vannak kollektív igényeik is, amelyek kielégítésre várnak. Ilyen például, hogy valamilyen (lakóhelyi, lokális vagy nemzeti) közösség tagjának érezhetik magukat. Teljes tévedés, ha a globalizáció korában lebecsülik ezt az identitás-szintet, s talán épp az a szabály-modell legnagyobb gyengéje, hogy a mai világkormányzás irányvonala pokolian nehezen fordítható át emberi dimenzióba – vagy ha igen, akkor nem ritkán negatívan, mint például sok országban ezt a mai migránstéma kapcsán látjuk.

A társadalom-menedzselő modell tehát pontosan azzal foglalkozik, amivel a másik modell nem: az embereknek kínál azonosulási pontokat. S ehhez olyan politikusok kellenek, akik megcsillantják az emberek előtt, hogy a politikusnak vannak vezetői kvalitásai. Hogy ne mondjuk: karizmája. Értjük persze, hogy ez utóbbi kifejezés – s nem Max Weber miatt – manapság nagyon gyanús fogalom, de mégis úgy van az, hogy politikát hosszabb időn át irányítani bizonyos erények és talentumok nélkül lehetetlen. Illetve lehet, csak az oda vezet, amit például ma a szinte csak kizárólag a szakpolitikai szintre koncentráló magyar ellenzék vidékén látunk.

Őszöd tükre és a magyar politikusok vezetési kapacitása

Ha mindezek után visszatérünk kiindulópontunkra, Őszöd évfordulója is kissé más értelmezést nyerhet. Ugyanis, ha az egész kérdést a politikai vezetés és a politikusi tehetség felől nézzük, akkor azt látjuk, hogy Őszöd és Gyurcsány Ferenc valójában azért nem tud lekerülni a napirendről, mert mindkettő tükre a mai magyar (főképpen ellenzéki) politikának. Továbbra is megoldatlan az, hogy vajon az ellenzékben vannak-e politikusi személyiségek. Azt kell, mondjuk, nincsenek, s ezzel a legkevésbé sem vitatjuk szakpolitikai és sokféle egyéb kvalitásaikat. Azt azonban kimondhatjuk, hogy ama „bizonyos” tulajdonságokkal közülük csak nagyon kevés – ha egyáltalán – rendelkezik. Gyurcsány éppenséggel rendelkezne. És amikor Őszöd 10 éves évfordulóján videóval jelentkezik, ez számunkra nem arról szól, hogy elment az esze, és újra miniszterelnök akar lenni. Hanem arról, hogy ezt a tükröt ezredszer is felmutatja, és aki belenéz, megint ugyanazt láthatja, mint mindig, hogy egyetlen ellenzéki párt sem tud Orbánnal versenyképes politikust kiállítani.

Gyurcsány ellentmondása persze az, hogy maga is úgy képzelné a politikusi személyiséget, mint aki a szabálykövető modell reprezentánsa. Írásunkban azonban éppen arra hívtuk fel a figyelmet, hogy e modell hatékonysága korlátozott, és bármennyire is szükség van a klub zavartalan működésére, az önmagában nem képes újfajta politikusi talentumok kinevelésére.

Voltaképp az egész magyar ellenzék gyengeségének fő okokhoz jutottunk. Ez pedig az, hogy – rettegve a populizmustól – az ellenzék nem mer valamiféle szimbiózist kezdeményezni a klubszabályok modellje és a társadalmi modell között. Inkább a kettőt egymással szembeállítva hitet tesz a klub mellett, majd csodálkozik, hogy a társadalom nem kíváncsi rá.

Mindezen – véleményünk szerint – csak úgy lehet változtatni, ha a magyar ellenzék nem összetöri a gyurcsányi tükröt, hanem belenéz. Pikáns helyzet persze, hogy az tart tükröt, akinek magának is tükörre volna szüksége, de hát attól szép a politika, hogy nincsenek benne jók és rosszak, mint a régi hollywoodi filmekben.